Ballib polgártársaink párás szemmel fantáziálnak arról a pillanatról, midőn dr. Orbán Viktor Mihály Magyarország korszakos miniszterelnöke zuhanyozás közben elcsúszik, melynek következményeként félárbócra eresztik az ország zászlaját, és Koltay Gábor elkezdi megszervezni az ilyenkor szokásos grandiózus ceremóniát. Az a baj ezekkel a ballibekkel, hogy negligensek, nem gondolnak a következményekre. Az amúgy is mély gyászban lévő ország népének hangulatát tovább rontaná az a tény, hogy ebben a helyzetben Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes lépne előre miniszterelnöknek. (Március idusán ne menj a zuhanyzóba, Viktor!)

Tréfát félre téve nézzük meg, hogy miért trafált bele az Apa Zenél című formáció a KDNP megítélésével kapcsolatos néphangulatba. Sok rosszat lehet mondani erről a parazita pártról, amelynek a többsége igaz, ám próbáljuk megérteni ennek a pártocskának - valójában nagyon szomorú - lényegét.

Ez pedig nem más, mint a "lelkészgyerek-effektus". Miben nevelkedik egy lelkész gyereke? Először is középszerben. Apu/anyu - bár értelmiséginek számítanak - mégsem csinálhatnak önállóan semmit, csak az évezredekkel/századokkal korábban leírt szövegeket magyarázhatják előre szigorúan meghatározott keretek között. Nagyon izgi lehet évtizedekig mantrázni az uncsit. Viszont ha a szervezeten belül jól helyezkednek, egy viszonylag kényelmes élet biztosítható megfejelve a keresztelő-esküvő-temetés szentháromság borravalóival. Ebben a közegben a lelkész gyerek hamar megtanulja, hogy a hit az nem fontos, csak el kell végeznie valami fisz-fasz teológiát, aztán apu/anyu segítségével kikapni egy kényelmes és tűrhető jövedelmet biztosító parókiát. Esetleg a világiasabbak valamelyik egyházi fenntartású intézményben/modern koldulórendben kaphatnak jól fizető kommunikációs igazgatói állást. Borsodi, baranyai falvakban meg evangelizáljon, akinek két anyja van. (Menekültek között hirdetni a kereszténységet pedig olyan felvetés, amit értelmezni sem tudnak.) Nincs különösebb baj ezzel a "lelkészgyerek-effektussal", mert egyfelől erre a munkára ilyen típusú emberek kellenek, nem lehet mindenki Luther, Kálvin, Németh Sándor vagy Orbán Gáspár. Másfelől amíg megmaradnak egyházuk keretei között és a híveiknek így jó, kinek mi köze hozzá. A probléma akkor kezdődik, amikor ez a gondolkodás kiszabadul szubkultúrájából és beépül az ország politikai rendszerébe, mert akkor a magyar közösség igen széles rétegei járnak rosszul a kizárólag egzisztenciális biztonságra hajtó középszerrel.

Ha legalább becsületes nyíltsággal jelentkeznének be a választók képviseletére és indulnának önállóan a választáson! De ezt nem tehetik az egzisztenciális középszer szánalmas bohócai, mert pontosan tudják, hogy annyi szavazatot kapnának, mint a Fodor-féle "liberálisok". (Összenő, ami összetartozik.) Miközben jelmondatuk Goethe utolsó szavaiként feljegyzett "Több fényt!", a KDNP a sunnyogó sötétség pártja. Nézzük, hogy ez a jellegtelen szürke posvány miért káros nekünk, magyaroknak.

Ott vannak a KDNP nagy öregjei, akik önmaguk átmentésén kívül semmi hasznosat nem tettek ezért az országért. Surján László, a kegyes orgánummal előadott semmit mondás Nobel-díjasa. És? Valami? Harrach Péter a Nemzet Brummogója. Tud valaki tőle egy - csak egy - értelmes mondatot idézni? Latorcai János a Nemzet Vazelinja, aki csúszós, nyúlós izéként mindig mindenkinek megfelelt, ha abból neki is leesett valami. (energiaszektor-privatizáció pl.)

Aztán a középgeneráció élén a Tömjén Zsótival. Normális iskolája ennek sincs, csak a szokásos teológiai fisz-fasz. Füzessy Tibor táskahordozójából lett senki. A magyar nemzetpolitikának több kárt okoz, mint Batu kán, Szulejmán és Kollonich együttvéve. A magyarok "a zelmúlt nyolc évben" döbbenetes gyorsasággal fogynak ki a Kárpát-medencéből, cserébe 5-6 ezer orosz/ukrán bűnöző kapott magyar állampolgárságot ennek az alaknak köszönhetően. Sebaj, legalább ez a középszerű senkiházi jól elvadászgatott. A magyar irodalomtörténetbe viszont munkássága révén sikerült bekerülnie, mint akinek meg kell b*szódnia. A hálás utókor magyar gyermekei - ha még lesznek - teli torokból fogják zengeni nevét. (Ady is elintézte Tisza Istvánt: vad, geszti bolondként emlékszünk rá.)

Balogh Zoltánban, a butácska papocskában sem volt annyi becsület, hogy belássa alkalmatlanságát a legösszetettebb minisztérium vezetésére. Az oktatásügy kudarcát, az egészségügy emberhalállal járó összeomlását köszönhetjük ennek a vezetési tapasztalatok és társadalmi empátia nélküli kereszténynek. Viszont a háttérben minisztériuma a KDNP-siserehad kifizetőhelyeként funkcionál, így biztosít utánpótlást az egzisztenciális középszernek. Hoffmann Rózsa néni visszavonul, kommunista nosztalgiából szárba szökkent kártékony munkásságát viszont generációk fogják még elszenvedni. És így tovább. Van KDNP-s, aki által ment ez az ország elébb?

Aztán jönnek a fiatalok! Itt hangsúlyosan érzékelhető a "lelkészgyerek-effektus". A KDNP kihaló öregjeinek kölykei itt maradnak a nyakunkban, mert keresztényéknél dinasztikus alapon működik a pártpolitika. A tavaly elhunyt Rubovszky úr leánya Csilla, az ötkerben és a fővárosi KDNP-ben nyomja. A magának választott exhibicionista stílus alapján első ránézésre egy keményen drogozó szexmunkásból magát madámmá felszopó prostira emlékeztet, a keresztény értékek mellett elkötelezettek viszont halálos pontossággal veszik észre benne a XXI. századi keresztény idolt. A Nemzet Brummogójának fia is a mi pénzünkből élősködik a XIII. kerületben, így pár évtizedig nem kell nélkülöznünk a mély hangú üres fecsegést. A Nemzet Vazelinjének gyermekét is mi tartjuk el, valahogy ez az alak is kormányzati/országgyűlési állásokba ücsörög mióta elvégezte a teológiát. És így tovább a KDNP-s politikusok gyermekeinél.

Nagy reményekre a KDNP legújabb generációját képviselő Hollik Pityuka jogosít, aki mellett az ősi zsidó dilemmára - disznócomb ingyen - klasszikusan rossz választ adó Köves Slomo rabbi kampányol.

Szomorú látni, hogy ennek a pártnak a vezetői mennyire tisztában vannak önnön értéktelenségükkel, politikai mondanivalójuk lecsupaszítható a közpénzekből való egzisztenciális vegetálásra. Kereszténynek hazudott értékrendjükkel pont az emberi élet nagyszerűségét tagadják meg, amely a Teremtés legfontosabb üzenete. Ezekből nem lesz Luther, aki túlfűti a kazánt. Szánalmas banda... Meg az is, aki rájuk szavaz.

Ezért van igaza az Apa Zenél formációnak és mindenkinek, akinek elege van a KDNP-ből. "...és külön Semjén Zsolt."

Egyik reggel valami beszélgetős műsor ment a tévében a szokásos készülődés zörejeként. A műsorvezetők olyan hölgyekkel beszélgettek, akik elkötelezettek a vegán életmód mellett. Mondták is szépen, hogy mire jó ez a táplálkozási mód, valószínűleg a kutyát sem érdekelte ezzel felsorakozva a reggeli beszélgetős műsorok többségének témájához. Aztán a műsorvezetők bedobták - és a kezdeti mismásolás után külön forszírozták - azt a kérdést, hogy mit szólnak az amúgy csinos hölgyek párjai ehhez a megrögzötten egyoldalú táplálkozáshoz? Itt kezdett némi érdekesség becsempésződni a csevegésbe. A hölgyek először csak kedvesen tereltek, hogy hát nem ellenzik a fiúk, megszokták ezt a kajálást a csajaiktól stb. Aztán egyikük kibökte, hogy erősen térítik a srácokat, és nincs kecmec, ha jót akarnak, ők is vegánná lesznek. Édes Istenem! - gondoltam magamban. Ha a fiatalurak tényleg egyéniség nélküli seggek, és behódolnak ennek az eszetlen nyomulásnak, akkor megérdemlik. Valószínűbb azonban, hogy a most még nagyarcú csajszik fogják hamar felfedezni a sárgarépában rejlő funkcionalitás bővülésével, hogy e zöldség nem csak kulináris élvezetet nyújthat.

Nem értem ezeket a nőket. Okosak, értelmesek és mégis generációk óta mindig beveszik az éppen aktuális táplálkozási mesét jó piacot nyújtva az őket hülyítőknek. Nem vagyok szakértője a témának, de úgy rémlik Kellogg volt az első, aki ipari méretekben szívatta a népességet a korszerű táplálkozási mantrával. Aztán elkezdődött a folyamat. Magyarországon először a zsírt cseréltük olajra, mert az korszerűbb, egészségesebb. Gyermekkorom nagy traumája volt a vaj leváltása margarinra, mert az könnyebben kenhető és - természetesen - egészséges. Én azonban a vajat szerettem, csak hát a szülőknek tényleg egyszerűbb volt a hűtőből kivett margarint rákenni a kenyérre mint a kemény vajjal bíbelődni. A szar margarin nagy fejlődésen ment keresztül, az orvostudomány nem tudott olyan vitamint felfedezni, amit ne tettek volna be ebbe a csinált izébe. A leghülyébbek kiszolgálása érdekében non plus ultraként megjelent a vaj ízű margarin. A családi nyomás alól kiszabadulva visszatértem a vajra és nem bántam meg. Lehet magyar, francia, ír, finn csak vaj legyen.

A '70-es évek második felében jött a cukorban való ellenségkeresés. Olyan kampány ment ellene, mint ma Soros ellen. Szegény cukorról minden rosszat elmondtak. Ő volt minden hízások oka, betegségek terjesztője, szóval: Le a cukorral! Éljenek az édesítőszerek! Ha nem is szorult vissza a természetes cukor teljesen, de a kémcsőben előállított művacakok jelentős teret nyertek az egészségét féltve őrző öntudatos vásárlói körben. Két évtized után kezdtek szivárogni olyan kutatási eredmények, amelyek szerint az édesítőszerek megnövelik egyes rákfajták kialakulásának kockázatát. Nesze neked egészségmegőrzés!

Aztán ellenség lett a tojás a koleszterin elleni harc jegyében. Az egészséges táplálkozás hívei nem szenvedhették ezt az ételösszetevőt, már a szakácskönyvekből is kitörölték azokat a recepteket, melyek úgy kezdődtek, hogy "végy két tojást". Szerencsére napjainkra alábbhagyott ez a hülyeség is. A fehérliszt sem úszta meg a szokásos őrjöngést. Aki egészségtudatos volt, az csak teljes kiőrlésű, tönkölybúza lisztet használt, melyet követett a kukorica és az egyéb lisztek. Rohadt drágák, tehát biztos jók. Átmenetileg harc indult a tej és egyes húsfélék ellen is, ám ezek azért nem voltak olyan átütők, bár időnként újra felbukkannak.

A XX-XXI. századi homo sapiens tehát csak kapkodta/ja a fejét, ha enni akar. Ezért segítenek a kajálási szabályokat rendszerbe foglalók. Ez a szemlélet sem új, csak régebben vallási köntösben jelent meg, ma meg valami megfoghatatlan ideológiai handabandázásban, amely viszont jól fizet. Magyarországon talán a Bicsérdy-mozgalom volt az első, amelynek még prófétája is volt. A guru életmód- és étkezési tanácsai az örök élet reményével kecsegtettek, sajnálatos módon azonban az alapító ezt a szintet nem tudta megugrani, 79 évesen elhunyt. (Ismert őseim vígan túlélték ezt a kort minden önsanyargató ökörség nélkül.) Bár aki hívévé szegődött, és az előírt koszton élt, bizonyára öröknek érezte porhüvelyét. Folyamatos a vegetáriánus életmódot folytatók jelenléte. Előnyük viszont, hogy - többségükben - nem akarnak világot váltani, egyes irányzataik mérsékeltek, a napi táplálkozási szokásokat nem állítják a feje tetejére. Ez a tulajdonságuk kifejezetten szimpatikus. Én tisztelem bennük, hogy több marad nekem a töpörtyűből, cserében én sem fosztogatom a tökfőzelékkel teli fazekaikat. Win-win.

Nemrég indult a paleo étrend, amely amilyen komolyan hangzott elsőre, olyan hamar üzletiesedett el. Nekem - az örök cinikusnak - már az mosolyt csalt orcámra, hogy a mai ember táplálkozását összemérték a ki tudja hány millió/százezer évvel ezelőtt élt ősökével, és abból a régiek kerültek ki győztesen. Mert nekik nem voltak civilizációs betegségeik. Hát igen, ez igaz. Mivel nem volt civilizáció sem. Ezen kívül azt az apróságot is elfelejtették kifejteni, hogy az átlagéletkor volt vagy 25-30 év, amely alatt egy csomó betegség nem alakulhatott ki. Ehhez jött még kardfogú tigris előli sokszor sikertelen menekülés, a mamutvadászat eredménytelenségéből eredő éhhalál, szóval a paleo kultusz híveinek még egy csipetnyit csiszolni kellene a sztorin. Persze másik oldalról meg minek, ha van elég csacsi, aki beszopja. Amikor pedig megláttam a paleo fagyit, egészen biztos voltam benne, hogy az eszme kiötlői jól beletrafáltak, az ősember csak úgy habzsolta a paleo fagylaltot, ezért követendő példa a mai eltunyult utódoknak is. Egy gondja volt csak ősemberünknek, időnként: "A pisztácia elfogyott, csokoládé nem is volt."

És most jött a vegán. Erre vártunk! Megérte az evolúció, az emberiség rengeteg szenvedése! Ezen túl nem szabad kihasználni az állatokat! Nuku hús, tej, tojás, sajt. Aki ilyet eszik, az barbár bunkó! Ez ma a divat. És mit csinálnak a divattal? Igen kérem, diktálják. Mint minden divatot. A szent állatvédelem nevében jakobinus hittel. Már ezért is ellenszenves számomra. A logikai bukfenc a másik probléma. Oké, megvédik az állatokat. De mi van a növényekkel? Azokat ki védi meg? Szegény búzakalász vagy csalánlevél már smafu? Végül ne egyen az ember semmit? És okos, tanult, szép, közép-felsőközéposztálybeli nők hirdetik megalkuvást nem ismerve ezt a megabornírtságot kockáztatva párkapcsolatuk boldogságát.

Nekem soha sincs elegem az emberi hülyeségből, mert igen szórakoztató, de ha a fiatal fickóknak elegük lesz ezekből a lánglelkű Marianne-utódokból, tényleg kibővíthetik a vegán ideológiát a zöldségek egyéb célú felhasználásával.

Fricz Tamás keserű bonmotjaként híresült el a "következmények nélküli ország" kifejezés. Fricz úr fanyalgása Gyurcsány úrhoz köthető, akinek zavaros életvitelét politikai következmények nélkül hagyta az ország népe. Hiába írta meg az akkori ellenzéki sajtó, hogy az említett kiválóság miképp kapott közpénzmilliárdokat anyósától, hogyan privatizálta a balatonöszödi üdülőt, a Fittelina és Nomentana ügyeket, az Apró-villa titkát, a magyarokat annyira nem érdekelte a dolog, hogy jó Ferenc újraválasztva vidáman ugrabugrálhatott hivatali szobájában Hugh Grantnek képzelve magát. Erre keseredett meg a mi Friczünk annyira, hogy tömör látleletet vett országunkról. Mostanában viszont a CÖF millióknak hála Fricz úr szája édessé vált, és Tiborcz vej közpénztízmilliárdjai, az Orbán Viktor-stróman csoport magánszámai nem zavarják őt. Most jó. (neki)

Meg nem volt igaza. Csak egy kicsit türelmetlen volt. Az 1990 és 2010 közötti politikai rendszer - minden hibája mellett - alkalmas volt a politikai korrekcióra. Az MDF kormányt le lehetett váltani, a kétharmados Horn-kormány belebukott a Tocsik-ügy korrupciójába, a jól teljesítő első Orbán-kormány veszített. És végül Gyurcsány úr sem értette meg időben a nép szavát - "Nem azt mondták Feri, hanem azt, hogy menj a p*csába!" -, így ő pártjaival a választók akaratából a történelem szemétdombjára került. És jó volt ez így.

Hanem a mostani rendszer szerint Fricz úr egyenesen prófétai magasságokba emelkedett, mert szeretett Viktorunk kormányzása a választók akaratából nehezen látható el politikai következménnyel. Most tényleg úgy látszik, hogy eljött a következmények nélküli országlás kora. Ezáltal emelkedik a tét. Sima választáson alig zavarható el a politikai korrekcióra képtelen korrupt társaság, így majd csak egy - a magyar történelemben szokott módon bekövetkező - kataklizma szembesíti a mostani politikai elitünket és az országlakosokat a következményekkel. Sajnos nálunk ennek van politikai hagyománya. A miértnek két oka van.

Az első az, hogy a magyar politikai rendszer vármegye színvonalú politizáláson alapul. Az önálló államiság megszűntével az ország lényeges dolgairól birodalmi központban döntöttek, a resztlit meghagyták a vármegyének. Akik önnön fontosságukról sokat képzelve azt hitték, hogy ők a magyar államiság letéteményesei. Mivel kis területre korlátozódott a vármegyei hatalom, kialakult a központtal való (látszat)szembenállás és a családi összefogódzás, hiszen keresztbe-kasul házasodtak. Ha egy jurátus gyerek hazaérve az egyetemről észlelte a stúdium és a megyei valóság közötti ellenmondást, és ennek hangot adott, könnyen leszerelhető volt hazafias lózungokkal és azzal a tanáccsal, hogy: "Várj a sorodra öcsém, ha majd odakerülsz te is lophatsz!". Ez a közeg kizárta, hogy következményei legyenek, ha valaki a kor viszonyaihoz képest kegyetlenebbül bánt jobbágyaival, ha terrorizálta családját, ha lopott a gyengén csordogáló központi pénzekből vagy éppen az árvák javaiból. Ez lett a magyar politikai kultúra alapja, amely a kiegyezés után szintet lépett. Az államiság részlegesen megteremtődött, plusz a kapitalizmus fejlesztései irdatlan mennyiségű pénzt hoztak az országba, melyek vonzották a rengeteg panamázást. Egyéni következmények előfordultak nagy balhék esetén főbelövés formájában, de politikai következmények? Ugyan, az nem volt szokásban.

A politikai következmények levonásának másik gátja ugyanis maga a kiegyezés után létrejött politikai rendszer volt. Az "ahogy lehet" opportunizmusa azonban kicsit korábban győzte le az "ahogy kell" gerincességét. 1861-ben. Ekkor egy külföldi uralkodó, bizonyos Franz Joseph összehívta a magyar Országgyűlést, melyhez közjogilag semmi joga nem volt. Az összejött követek két csoportra oszlottak. A Teleki László vezette Határozati Párt - ragaszkodván a '48-as hagyományokhoz - azt mondta, hogy határozatként közöljék ezzel a fickóval, hogy mi a magyarok akarata, 'oszt jó napot menjenek haza. A Deák vezette Felirati Párt ezzel szemben elkezdett alakoskodni, hogy "tuggyuk ám, hogy Franz Joseph nem magyar király, de csináljunk úgy, ezért részlegesen elismerve az önkényt, felirati formában forduljunk kegyes urunkhoz". A döntő szavazás előtt Teleki öngyilkos lett, a Határozati Párt néhány vokssal elbukott. És vele az egyenes országos szintű politizálás lehetősége is.

A magyar politikai rendszer másfél évszázados problémája ezen az ősbűnön alapszik. A nálunk szerencsésebb országokban a politikai rendszert azért hozták létre - sokszor nem kevés áldozat árán -, hogy annak keretein belül lehessen a társadalmi érdekeket képviselni. Nálunk azonban - mivel a '48-as hagyományok összeegyeztethetetlenek voltak a "Magyar Királyság egy birodalom része" elképzeléssel - a Habsburgoktól való függetlenséget célul tűző erők politikai elnyomásának eszközeként alakították ki. A mi politikai rendszerünk logikája alapjaiban tér el a nagyvilágban megszokottól, és ezt még azok sem nagyon tudják, akik működtetik. Csak megszokták, mert kényelmesebb hatalmi pozícióból diszkreditálni a politikai ellenfelet, mint valamiféle konszenzust kialakítani vele.

A kiegyezést nem szabadott bolygatni, a benne résztvevők - Andrássy, Deák, Tisza - keményen letörték a kétkedőket, így fedve az ősbűnt. Aki megpróbálta felvetni a '48-as kérdést, azt választási machinációkkal kiszorították a hatalomra jutás lehetőségéből, lefizették, lejáratták stb. Aki viszont elfogadta a kiegyezést, lophatott akármennyit, a vármegyei hagyományon alapuló politikai kultúra megvédte. A duma persze mindig megvolt a kirekesztésre. A külső és a belső ellenség miatt nem lehetett megkérdőjelezni a rendszert. Először a Habsburgokkal szembeni látszatellenállás - "a magyar hátán szántani is lehet, csak az ekevas nemzeti színű legyen" -, aztán a nemzetiségek. A centrális erőtér a korszak végére már teljesen alkalmatlan volt széles tömegek politikai képviseletére, ezért egyre kevesebben érezték hazájuknak a korrupt elitjét pátyolgató Magyar Királyságot.

A trianoni katasztrófából sem tanultak eleink. Bethlen és Teleki Pál ugyanott folytatta, ahol az elődök abbahagyták. Külső ellenség a kis- és nagyantant, a korszak vége felé a nácik és a bolsik. Belső konszolidáció eredményeként az Egységes Párton kívül - hívták éppen akárhogy - nem lehetett politizálni. A társadalmi bázis növelése érdekében létrehozták a kor CÖF-jeként a Vitézi Rendet, amelynek tagjai nevetséges göncökben csattogtatták szolgaian bokájukat gyenge megélhetést biztosító pár hold földért meg altiszti kinevezésért. A centrális politika hatékonyságának büszke mércéjeként ma is elhangzik, hogy Rákosi Mátyás testvér éppúgy Horthy börtönében ült, mint Szálasi Ferenc elvtárs. Ám az, hogy e két szélsőségen kívül milliók maradtak politikai képviselet nélkül egy leválthatatlan Rokonok-rendszerben, kevéssé érdekelte a rezsimet. A kezdeti sikerek után - szemben a románokkal, csehekkel, osztrákokkal - az országot romba döntő kataklizma nem maradt el.

Aztán Kádár elvtárs melegítette fel - legendás konszolidációja érdekében - a centrális politizálás állott töltött káposztáját jó sok vörös festékkel lelöttyintve. Külső ellenségnek ott voltak az "imprealisták", a '70-es évektől - alkalmanként összekacsintva - az oroszok. A megszállás miatt szó sem lehetett többpártrendszerről, de látszatra kreált magának a rezsim politikai ellenfelet. Mert ellenség nélkül nem megy még egy diktatúrának sem. (Sőt! Úgy kell neki, mint egy falat kenyér.) Belső ellenségek miatt kétfrontos harcot kellett szegény Kádár "eetarsnak" folytatnia baloldali elhajlók (szektások) és jobboldali elhajlók (revizionisták) ellen. A rendszer díjazta a hűséget, megbukni nem lehetett, legfeljebb felfelé. (Mennyit röhögtünk a "saját kérésére, érdemei elismerése mellett más, fontos beosztásba helyezték" formulán, amely azt jelentette, hogy a munkás szülők paraszt gyermeke bizonyított alkalmatlanságát más területen is kipróbálhatta.) A menetrendszerűen bekövetkező összeomlás gazdaságilag érte az országot majd' egy évtized vegetálás után. Ezek az előképek, amelyet azt hittünk, hogy '90 után magunk mögött hagytunk. Aztán nem. Itt van velünk újra.

A tavaszi választás tétje az, hogy képes-e az ország népe következményekkel ellátni egy nyilvánvalóan korrekcióra képtelen korrupt politikai berendezkedést, vagy negyedszerre is eljátsszuk a sok szenvedést hozó, kissé unalmas darabot. A döntést nehezíti, hogy a végeredményében kudarcos következmények nélküli országnak kétségtelenül vannak átmeneti eredményei. "Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni!"

Százötvenéves mókuskereket hajtunk egymás kirekesztésére iszonyú energiákat elpocsékolva garantált pofára eséssel. És nem tanulunk. Harminc éve azt hittük, hogy az új generáció majd képes lesz kilépni a vármegyei színvonal-centrális erőtér kombinációból megteremtve a politikai következmények országát. Az elitnek nem sikerült, inkább korrumpálódott. A választáson rajtunk áll, hogy az országnak sikerül-e. Ha elég sokaknak van elege, összejöhet.

Nem illik ilyet mondani, de azt hiszem József Attila elszúrta az Altató című versének azt a részét, hogy: "Tüzoltó leszel s katona! Vadakat terelő juhász!". A mesélő és a gyermek is bóbiskol már a versnek ennek a részénél, amikor a vadakat terelő juhász kipattintja a lehunyó szemet. Ilyenkor a gyerkőcök felélénkülve kérdik, hogy mi az a vadakat terelő juhász? Anyuka/apuka/nagyszülő meg átkozódik, mert maga sem tudja, és a magyarázkodással odavan a szunnyadozás.

Nem lett volna jobb, drága Attila, ha azt írod: "Nagy autót vezető kukás?" A rím is kijött volna, és kukást már minden gyerek látott. Sőt! Ez a korosztály az, amely a fenti hivatások mellett kukás szeretne lenni - plusz a mozdonyvezető. Mert olyan szép látvány az a nagy fehér autó, ahogy zörög, elnyeli a szemetet, meg sárgán villog a teteje! Aztán leszoktatjuk őket a gyermekkori álomról, és a kukás mesterség inkább a tanulatlansággal való riogatás szinonimája lesz. Igaztalanok vagyunk azonban ezekkel a dolgos emberekkel, hiszen nélkülük órák alatt fulladnánk saját szemetünkbe. Mégis, az utóbbi időben azt veszem észre, hogy romlik a színvonal. Hiába, aki kukás akar lenni, pokolra kell annak menni, nem lehet mindenkiből jó kukás.

A Margit körúton gurultam egy éve hétköznapi reggelen negyed kilenc tájban. Bazi nagy dugó. A csorgás közben látszik, hogy egy kukásautó foglalja a külső sávot, az urak szép komótosan dolgoznak. Húsz méter gurulás, ürítés, gurulás, ürítés, miként csillag megyen az égen. Eszembe jutott Hankiss Elemér Társadalmi csapdák című örökbecsűje, és szememmel keresem a leskelődő szociológusokat. Nincsenek. Ez nem kísérlet immár, hanem a mindennapok része. És a hétköznapok hőse címre sem pályázhatok, mert nem lehet egy kukásautót kihúzni a forgalomból. Marad az araszolás. És a rácsodálkozás. Pár éve még hajnalban jöttek, ha nem raktam ki a kukát este, ráfaragtam, mert hat tájban elvitték. Most meg a reggeli dugót növelve sasszéznak a körúton. Bizonyára van oka a munkaszervezés e módjának, csak a racionalitása kevés.

Néhány hónapja volt egy kis átrendeződés a lakásban, melynek eredményeként a szokásosnál kicsit több szemét keletkezett. (Nem sitt.) Amit lehetett - papírdoboz - vittem a szelektívbe, a többit (5-6 nylonzsák) kiraktam a kuka mellé abban bízva, hogy elviszik. (Mivel általában nem szokott tele lenni a kukánk, adagolva is tehettem volna, de ki akarja kerülgetni a felesleges dolgokat?) Nos, éppen kint foglalatoskodtam, amikor jöttek a kukások. Mondták, hogy ezeket a zsákokat sajnos nem lehet. Erősködtem, hogy ne vacakoljanak azzal a pár zsákkal, ha hónapokon át apránként teszem be a kukába úgyis el kell vinniük. De nem, akkor se, értsem meg, nem lehet. És valahogy a hüvelykujj hozzádörzsölődött a középső és a mutatóujjhoz. Megértettem. Adtam egy ezrest. "Uram, hárman vagyunk!" - bújt elő az üzletember az én kukásomból. Adtam még egy ezrest, mire nyolc másodperc alatt eltűntek a zsákok. Ma sem értem, hogy osztoztak meg a két rongyon, mert az éppen úgy nem osztható hárommal, mint az egy rongy, de bizonyára megoldották.

A szomszédomnak nem adatott meg, hogy részt vegyen a hétköznapok apró korrupciós játékában. Ő a szelektív kék kukája mellé rakott ki egy csomó papírdobozt gyönyörűen kihajtogatva. Mivel a papírt ingyen viszik, gondolta csak bedobják azt is. Hát nem. Pedig semmibe sem került volna. Szépen széttépkedte a kartonokat, oszt elvitték a kék kukából a heti fordulókkal. Érdemes egy szolgáltatónak kockulni? 

Bizonyára a kukásoknak is volt gyermekkorukban álmuk arról, hogy mik lesznek, ha nagyok lesznek. Többségük valószínűleg vezetéstechnikai trénerségről/szlalompálya-berendezőségről ábrándozott. Az utcánkban rendes népek laknak, akik katonás rendben állítják sorba a sárga, kék tetejű kukákat a feketével. Elférnek mellette az emberek. Aztán jönnek az akadálypálya-készítő kukások, akik munkájuk bónuszaként kicsit összezavarják a közlekedést. Gyalogos, babakocsit toló csak cikcakkban tud elmenni, parkolni nehéz. Időnként az úttesten marad a kuka, így lehet gyakorolni autóval a hirtelen helyzetben való reagálási képességet.

Most meg leesett néhány milliméter hó, azóta utcánk kukásilag megközelíthetetlen, katasztrófa sújtotta övezetnek minősül. Pedig nem egy Csomolungma. És még csak nem is a budai hegyek magassága. (Gondolom a Cinege közből másfél méteres hóban is elviszik a kidobott Népsportot a pálinkásüvegekkel együtt.) Ezen a vakondtúráson van egy húsz méteres emelkedő, amely korábban nem szokott gondot okozni. Újabban okoz. Nem jönnek az én dolgos kukásaim, a szemét meg halmozódik. Ezért van most éppen elegem belőlük.

Lehet, hogy József Attilának is elege volt a szemetes emberekből az Altató írásakor és ez az oka, hogy inkább írt vadakat terelő juhászról, mint nagy autót vezető kukásról? Mindenki sajnálhatja, mert a gyerekek nem tudnak elaludni, a szülők átkozódnak, a kukások pedig kimaradtak a magyar irodalom egyik kedvesen aranyos verséből. Emiatt meg nekik van elegük.

"Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?" - írja Thomas Mann. Fontos dologra tapint rá a Mester, de azt hiszem, nem a lényegesre. Mert érzésem szerint nem az a releváns milyen mély a kút, hanem, az hogy mit tudunk felhúzni belőle. Egyáltalán, akarunk-e felhúzni valamit vagy előre lemondunk a régi tudásról megijedvén a felhúzás fáradságos munkájától? (Sőt felismerjük-e még a kutat?)

Pedig a József történet aktuálisabb, mint valaha. József azzal lett Egyiptom erős embere, hogy megfejtette a fáraó álmát. A Nílusból kijövő hét kövér tehenet megeszi a Nílusból kijövő hét sovány tehén, a hét teli búzakalászt elnyeli a hét sovány búzakalász. József szerint ez az álom azt jelentette, hogy a hét bő esztendőt követi a hét szűk esztendő. József biztatására a fáraó magtárakat épített és a bőség idején keletkezett többletet tartalékolta. Nem pazarolták el a gabonát, nem ettek nagyobb kanállal, hanem készültek a rosszabb időre. Amelyben csak az előrelátó gondolkodás mentette meg Egyiptom népét a nélkülözéstől, éhhaláltól. Talán fel kellene húzni a múlt kútjából ezt a tapasztalást. Mert közeleg a szűk esztendők időszaka. Nem nagyon lehet másképp.

A válság után a világ jegybankjai kifejezhetetlen mértékben öntötték a pénzt a pénzügyi szektoron keresztül a gazdaságba, hogy az egész rendszer összeomlását megakadályozzák. Ez a stratégia bevált, eljött a bő esztendők kora. A sok pénz stabilizálta az országok és a világ gazdaságát beteljesítve a kiszórásához fűzött reményeket. Igen ám, de nem maradhat így sokáig, mert ez az eszetlen pénzmennyiség egyre károsabban hat.

Na most jön az, hogy: "Hülye vagy blogger! Hol van az a sok pénz? Mert én nem érzem! De nem csak én, hanem a szaúdi hercegek sem, akik sztrájkolni kénytelenek a pénzhiány miatt!" A kedves hozzászólónak részleges igazsága van. A blogger valóban hülye. (Ez axióma, kár lenne erről vitatkozni.) A többi viszont tény. Attól, hogy az egyes ember nem érzi közvetlenül a sok pénz hatását, azok a pénzek ott vannak. Csak nagyon rosszul oszlanak el. Tanulmányok tucatjai születtek arról, hogy a társadalmi szerkezetet mennyire eltorzítja a közelmúlt pénzbősége. A felső tízezer eszméletlen mértékben gazdagodik, a középosztály tíz körömmel kapaszkodik - sokszor süllyed - az alsóbb társadalmi rétegek maradnak ahol voltak, a kitörés reménye nélkül. A nagyközönség számára tehát annyi a pozitívum, hogy lassabban merül alá. Ez is eredmény, ám kétségkívül szolidnak mondható.

E tendenciák mellett azonban sok pénz van a világgazdaságban, amely keresi a helyét. Ennek a kiáramoltatott pénznek egy részét felszívta a részvénypiac, az indexek az egekben, az ingatlanárak dettó, az államkötvények kamata olyan alacsony, hogy a befektetők ingyen is hiteleznek. A technológiai fejlesztésekre dől a lé, különben Musk nem tudna vicces mesékkel napi sok millió dollárt elégetni. A fedezetlen pénz negatív hatásai viszont lassan leszivárognak a gazdaság alsóbb rétegeibe. A vállalatok készpénzállománya kiugróan magas, befektetni - fejlesztésre fordítani - már nem tudnak ennyi pénzt, inkább tartalékolnak. Az államok adóbevétele rekordokat döntöget. Lassan mindenki belefullad a sok pénzbe. A bérinfláción látható, hogy gyakorlatilag hatékonyságnövelés nélkül emelkednek a bérek. Nem sajnálom senkitől, egyéni szinten ez üdvös egy darabig, de hosszú távon nem tartható. A jegybankoknak/államoknak tehát körültekintően vissza kell szívni a pénzmennyiség jelentős részét. A pénzügyi szakembereket már óvatosan felkészítik az új trendre a kamatemelés lebegtetésével, lehetséges mértékével, időbeli eloszlásával, a kisembereket viszont meglepetésként fogja érni az új irány. Az ő piciny látóterüket még az olcsó hitelek kápráztatják el, hiszen eljött a bőség kora.

A múlt kútjából merítve nézzük, hogy miként szokás begyűjteni ortodox és unortodox módon a suskát. Van először is minden megoldások anyja, a háború. Ilyenkor a fenyegetettségre hivatkozva lehet anyagi áldozatokat követelni a néptől. Erre talán nem kerül sor. Egyfelől nincs normális ellenség. A koreai kisdisznó nem tétel, az irániak meg nagyon meg tudják kavarni az olajpiacot, az nem jó senkinek. Másfelől régen, ha meghalt százezer katona, az legfeljebb a családtagoknak fájt. Ma, ha egy baka lábát feltöri a bakancs vagy egy drónkezelő ínhüvelygyulladást kap, és ezt kiposztolja, lemondatják a hadseregparancsnokot.

Van aztán az infláció. Panammay Luis tűpontos megfogalmazása szerint nincs az a kiöntött pénz, amit ő ne tudna elinflálni. Hát ez a mennyiség már Luis képességeit is meghaladná, de egy része simán eltüntethető ezen az úton. Aztán vannak az önkéntes pénzadók, őket unortodox módon lehet lehúzni. Tipikusak a kriptovalutába fektetők. Ők sok tízezer valós dollárjukat adják oda egy üziért, hogy cserébe van elektronikusan nyilvántartott valamijük. Aztán majd kapnak egy másik üzikét, hogy nincs. Sajnos. Elveszett. Talán a karbantartás miatt. Mehetnek reklamálni Manituhoz vagy akit megtalálnak. (Senkit sem fognak, hiszen az sem tudható ki fejleszti ezeket.) A tőzsdei beborulással is sok pénz szokott elégni, miért ne alkalmaznák most is? Az ingatlanpiacon vitézkedők többször és nagyon könnyen lehúzhatók. Először az áreséssel, azután a felvett hitel kamatain keresztül és végül az állam is adóztathat, hiszen ez az a vagyontárgy, amelyet nem vihet el csizmája talpán az ember.

Ha szükség van további elvonásra, ott vannak a betétesek. A ciprusi példa azt mutatja, hogy áttörődött egy nagyon fontos elv, mely szerint a betétes - hacsak nincs valami szoros kapcsolatban a bankkal - nem felel a bankért. Most már szabályozták ugyan a felelősség szintjét és mértékét, de az elv sérült. Innét csak technika más szinteket és mértékeket bevezetni a megtakarítók lenyúlásához. Nagyon súlyos krízis esetén jön a készpénzbevonás, felülbélyegzés a gonosz bűnözők elleni harc jegyében, mint az látható volt a Indiában 2016 őszén.

Az időpont persze kérdéses. Mindenesetre élőszóval ígérem, hogyha azt álmodom, hogy hét dagadt jegybankárt megzabál hét piszkafa jegybankár, azonnal szólok. Talán 2019/2020 körül várhatók az első lépések, ahogy a gazdasági folyamatok érlelődnek.

Addig viszont készülni kellene az egyénnek és az ország népéért felelős kormányzatnak a nehezebb időkre, de nem látszik az erről való gondolkodás sehol. A múlt kútjából nem merítünk, József okos előrelátásának tapasztalását nem hasznosítjuk. Amikor meg majd eljön a szűk esztendők kora, akkor fognak sokan átkozódni: Elegem van!

Az úgy szokott kezdődni, hogy egy rég leharcolt énekes, együttestag elkezd nyavalyogni a médiában az alacsony nyugdíjáról. A tenyérbemászó fajta még hozzá teszi a "méltatlanul" szót, a szívlapáttal felkeresendő azt is megemlíti, hogy "pedig ő mennyit letett az asztalra". Hát nem tudom. Bő húsz éve az egyik kerület polgármestere év végi koccintást szervezett óvónőknek. (Akkor még emberszámba vették őket.) Elhangzott a szó, megkapták borítékban a tíz-tizenötezer forintocskájukat, és boldogan indultak volna a svédasztal kellemesen gőzölgő töltött káposztája, aszpikba csomagolt sonkatekercse felé. Az önkormányzati közönségszervező azonban megállította az éhes tömeget, mert bejelentett egy híres humoristát, hogy vidáman búcsúzzanak a népek az óévtől. A realistábbakat és az éheseket nem hatotta meg művész úr, ballagtak tovább, az udvariasabbak maradtak. Aztán már ők sem. A neves humorista a Rádiókabaréból unalomig ismert számait melegítette fel, a kevés néző pedig elszivárgott a töltött káposzta irányába. Művész urat nem zavarta, lelökte a húsz perces unalmat. Végül csak a közönségszervező maradt, aki átadta a szerény százhúszezer forintos tiszteletdíjat. Művész úr sóhajtva eltette a pénzt, aztán szaladt a következő produkciója helyszínére. Akkoriban egy óvónő úgy huszonötezer körül kereshetett egész havi munkájával. Na, ennyit az asztalra tevésről. Meg az alacsony nyugdíjról való panaszkodásról. Teccetek volna nyugdíjalapot fizetni a haknipénzekből, és akkor most nem lenne alacsony a nyugdíj. És nekünk sem kellene elviselni a nosztalgiakoncertekre hívogató plakáterdőt. Mert ez a második lépés.

Az előadók motivációja tehát egyértelmű: öreg lettem, kell a pénz. Kinek nem? És mentségükre legyen mondva, hogy külföldi előadók is ezt játsszák. Jagger negyven éve még öntudatosan nyilatkozta, hogy hetven évesen nem akar a kielégülési nehézségeiről énekelni, mert az már röhejes lenne. Aztán énekel. A Scorpions volt közép-európai együttesekkel házal a régi legendára építve. A sor folytatható. Ám egy pici különbség van. A külföldi bandák időnként jelentkeznek új számokkal. Itthon meg? Tegye fel a kezét, aki tud - mondjuk az Omegától - harminc évnél fiatalabb slágernek mondható számot. A többinél dettó. A leginkább zavaró ebben a nosztalgiázásos koncertezésben az újdonság hiánya. Ami azt jelenti, hogy ezeknek az egykor volt énekeseknek, bandáknak az ég egy adta világon semmi mondanivalójuk nincs. Semmi. Húsz-huszonöt-harminc éve. Nem írnak számokat, csupán a handlét tukmálják. Most már nem csak a "nagy öregek", hanem a húsz éve villanásnyira feltűnt volt fiúbandák, lánycsapatok is. Bródy és a Koncz kivétel ezen megállapítás alól, ők időnként előrukkolnak újdonságokkal.

Művészileg kiégett, megújulni képtelen emberekre miért kíváncsi a közönség? Fel nem foghatom. Hiszen "...ezek bizony mindig ugyanazok." Mi a jó azon, ha öregemberek eldanolásszák a Petróleumlámpát? Nem vicces, hogy Szörényi bácsi távolból - talán a szocotthonból - ír a kedvesének? Ja, ja a nosztalgia. Az a felelős. Olyan jó elmélázni a közönséget megtöltő többi öregember között, hogy: De jó is volt az agárdi strandon '72-ben! Amikor a nyakamba kaptam a mamát, a koncert végén meg a nádasban...! Csak a csúnya valóság, az ne lenne! A mamát már nem tudjuk a nyakunkba venni, részben sajnos picit kikerekedett, részben meg a gerincsérv/csípőprotézis nem engedi. A nádasok diszkrét susogásukkal meg már az ifjú vitézlők idei tetteit is elfelejtették, nemhogy a '72-est.

A nosztalgián kívül talán az aljas indokból elkövetett emberi kíváncsiság vonzhatja még a nézőket. Szeretnék látni, hogy Elefánt bácsi le tudja-e még fogni a húrokat, Mecky tata kiköpi-e a tüdejét, amint cicanadrágban végig fut a színpadon, Fenyő apó nem marad-e úgy, ha lehajol felcsavarni a szőnyeget, Tolcsvay papa fel tud-e szállni az első villamosra (egyáltalán felismeri-e, hogy az a sárga ott villamos)? (Benkő Lászlóval nem viccelődünk, imádkozunk az Úrhoz felépüléséért.) Az "élelmesebbje" pedig elmegy lejáratni magát valamelyik tucattehetségkutatóba, hogy egy fél ország drukkoljon neki, hátha be tud fejezni legalább egy értelmes mondatot.

Nem tudom tehát, hogy mi az a plusz, amiért érdemes lenne elmenni ezekre a koncertekre? Fénykorunkban a többségük kifejezett valamit. Akármit, de volt mondanivalójuk. Akkor értéket hoztak létre, hozzájárulva közös kultúránkhoz. Ezek a művek ott vannak a hanghordozókon/videókon, ha valaki akarja, bármikor meghallgathatja/megnézheti őket. Most meg...

És mi lesz a folytatás? A művész urat/hölgyet kitolják a színpadra ahol erős lélegeztetőgép futamokat játszik? Járókeretes nénikék, bácsikák fognak csápolni? Esetleg botokat fognak lengetni az "ugye eljössz még" dallamára? Egyáltalán, lesz aki hallókészülék nélkül is hallja majd az elefánt-dübörgést? Annak talán lenne értelme, hogy mai fiatal előadók feldolgozzák, korszerűen interpretálják ezeket a dalokat, mert megőrződne a bennük rejlő kétségtelen érték. Az egyre öregebb előadók kínlódása viszont csak lejáratja a korábbi életművet is. Tudomásul kellene venni, hogy már csak "Volt egy fiú és volt egy lány..." akik végig mentek az álmok útján. Ha ez nem történik meg, marad a csalóka szín.

Természetesen mindenki arra veri el a pénzét, amire jól esik, és úgy szórakozik, ahogy akar. Nekem csupán az újra hasznosított produkciók mögött meghúzódó szánalmasságából van elegem.