Itt sétálok a batidai kastélyomban, amely nem az enyém. Valami Loncsáré, mindenhol disznók. Ránézek a szép kövér disznót formázó szökőkútra és eszembe jut, hogy ezek a hódmezővásárhelyiek mekkora disznók. Hogy mernek ellenem szavazni? Ellenem, a földesuruk ellen, ezek a senkiházi jobbágyok. Én adok nekik munkát, hogy ne legyen idejük lopni, és ez a hála. Jelentős a demokráciadeficit itt Hódmezővásárhelyen! Mert a demokrácia azt jelenti, hogy aki sokra vitte, az annyit is ér. És ezek a bugris parasztok még ezt sem képesek megjegyezni! De majd megtudják! Háromszor veri ezt kendeken Lázár Jani vissza! Csak nem most. Most kussba leszek, negédes, együttműködő. Remélem nem derül ki, hogy akkor vagyok a legundorítóbb, mikor kedves próbálok lenni! Hiszen pár hét és képviselőválasztás, azt meg nem szabad elbuknom, mert akkor jaj nekem.

Most rajtam röhög mindenki. Ezt a disznót mintázó kapukopogtatót például az uzsorás Csányi ihlette, aki sóhajtozva felhívta a Főnököt, hogy: "Lázár urat nem ismerem személyesen olyan jól, de nagyon tehetséges politikus, láthatjuk, milyen jól elintézte a hódmezővásárhelyi polgármester-választást." Aztán a Rogán, akinek a képe díszíti a Loncsár kastély vadásztermét jó nagy agancsokkal. Ha Weöres Sándor szárnyat igézhetett a malacra, én miért ne igézhetnék szarvat arra a disznó Tónira, ha jókedvre derít? Ő van a választási bukásom mögött! Nyomtam a hülye link dumát a Sorosról, pedig már mindenki halálra unta. A Tóniék azt mondták, hogy a felmérések szerint az emberek azt szeretik bennem, amikor fenyegetek, nagyképűsködök, lopok, lenézek és megalázok. Ezek a hódmezővásárhelyiek meg pont nem ezt szerették. Ők sajnos nem tudják, hogy milyen nehéz volt játszanom a Tóni által rám rótt szerepet, amikor a valóságban én egy szerény, tisztakezű, humoros, tehetséges, jó svádájú, becsületes ember vagyok. Tóni lukra futtatott. Az a disznó! Meg a másik ártány, a Bayer! Róla a kastélyom - amely hangsúlyozom, nem az enyém - wc-it mintáztattam. Mindegyik klotyó egy nyitott szájú bayerdisznó, ahova el lehet helyezni a ..., szóval nem részletezem, mert nekem volt gyerekszobám. Igaz, a disznóól mellett. Ez a sertés alkatú vátesz magonc most az én nyakamba varrja a vereséget. Hűtlenség a becsületem, ugye, Zsótikám? Pedig amikor átadtam a szaros (óh, mit nem mondok, pedig művelt vagyok) szóval vacak lovalagrendedet, milyen alázatosan hajlongtál előttem. A Főnök le se szart (óh, már megint, biztos rajtam van az ideg), szóval nem volt érkezése az átadásra, ezért én adtam át. Most meg beleharapsz a moslékos vödröt tartó kézbe. Disznót szagáról, embert barátjáról. Még a végén a Tiborcz is panaszkodni fog a Főnöknek, hogy azért vesztettem, mert: "Szép földeinkből vadászni berkeket csinálnak, a-hová nekünk belépni sem szabad;" Nem hiába formáztattam a disznós csillárokat a Tiborcz fejéről. Legalább itt világítanak.

És belépek az én szentélyembe, a kastélyom - Tisztelt Bíróság ismételten leszögezem, hogy az említtetett kastély nem az enyém - négyszáz négyzetméteres báltermébe. Itt van Ő! Egy egész alakos disznó szobor Róla! (Ha Rákosiról a henteslegények zsírszalonnából portrét formáztak, az idolom megérdemli az egész alakosat.) Pont, mint az életben! Fenekét, pocakját kidülleszti, száját nyalja, egyik kezével a nyakkendőjét igazgatja, másikkal a gatyakorcát tűrögeti. Ha öröm vagy bánat ér, ide jövök, és látványa megnyugtat. Most viszont azok a mindig mosolygó gombszemei haragosan néznek le rám.

És szólnak hozzám emígyen: "Jani ezt elkúrtad, nem kicsit, nagyon. Miattad nem lesz meg a kétharmad, de lehet, hogy a többség sem. Sajnos a NER már nem védhet meg. Te leszel Rajk elvtárs, aki elviszi a balhét. Mégpedig két okból. Az egyik személyes. Az OLAF - és most már az Európai Néppárt meg a plebs - nem elégszik meg kamu eljárással. Poltnak lépnie kell. Janikám ugye nem várod el, hogy Rasi a zusammen egymilliárdba kerülő György Aladár úti villájából minden este ott sírjon nálunk, hogy hiányzik a Pisti. Alízkát meg csúfolják a bölcsiben a börtöntöltelék apjával? Na látod. A másik ok hatalmi. Nem sokára elapad a pénzbőség, a saját kondát sem tudjuk etetni, nemhogy az Isten adtákat. Kell Rajk elvtárs, a bűnbak. Ne izgulj nem fog fájni! A Habonyék leforgatnak titokban egy filmecskét a rejtőzködő urizálóról, amellyel megalapozzák a néphangulatot. Pisti boci szemekkel vall Poltéknak arról, hogy tíz éve ő még egy alig huszonéves rutintalan vállalkozócska volt, aki hitt a szeretet és az összefogás erejében, és akit a minden hájjal megkent polgi hatalmi pozícióból megzsarolt. Erre Petyuskáék átminősítik Pityut tanúnak, te pedig vádlott leszel Janikám. Beismerő vallomásod már kész, hiszen te magad híreskedtél a kormányinfón, hogy te találtad ki az egészet. Ez egyben a szerencséd is, mert legalább nem kell kiverni belőled, mint az eredeti Rajkból, pedig M. Richárd ég a vágytól, hogy szolgálatot tegyen Tóninak. A nép látja majd, hogy igaza lett Pokorninak, "Egy teljesen új világot kell kezdeni, s az elsőnek, aki belenyúl a pénztárba, annak le fogjuk vágni a kezét." Hát levágjuk a kezedet Janikám. Ráadásul a Kormány második emberének! Imádni fog engem a nép!"

Ezt mondták nekem azok a mély, okos szemek. Beleborzongok. Nem akarok Rajk elvtárs lenni. Rájövök, hogy mondhatnak akármit a választások előtt, de ha nyerünk végem. Már készítik a forgatókönyvet. (Hacsak nem a vereség már a forgatókönyv része, és nem a strici Tattaglia a valódi ellenség, hanem Barzini.) Most láttam, hogy Szulejmán kinyírta a fiát, akinek megígérte, hogy sosem bántja. Korábban meg gyerekkori barátját, Ibrahim nagyvezírt, akinek menlevelet adott arról, hogy sosem végezteti ki. Oszt mire mentek vele? A hatalom logikája ilyen, kell Rajk elvtárs.

Okosnak kell lennem, csak nem könnyű ennyi disznó között. Ezek a hódmezővásárhelyiek egyszer vertek meg, ám olyan alaposan, hogy könnyen rámehet mindenem. Elegem van belőlük, legközelebb végighugyozom a várost.

"Nem azt mondták Jani, hanem azt, hogy menj a p...csába! Valljuk be!" /Rogán Antal/

Egy éve történt Verona közelében a rettenetes tragédia, melyben iskolás gyermekek haltak meg a kigyulladó buszban. A gyász összekovácsolta az ország népét, mindenki átérezte a szülők, testvérek, rokonok fájdalmát. (Csak egy ostoba pap nem, aki miniszterségre vergődve nagy keresztényként éppen tűzkeresztségről volt szíves jártatni a pofáját.) A magyar külügy helytállt, mentősök, orvosok mindent megtettek a sérültek hazaszállításáért, kezeléséért. A Groupama vezetője pedig mindenkit biztosított, hogy biztosítója emberségesen, a bürokratikus huzavonát mellőzve fog eljárni. Az érintettek fájdalma bizonyára azóta sem csökkent, a nyilvánosság figyelme - ahogy lenni szokott - természetesen alábbhagyott.

Ezt használta ki a Groupama, amely sajtóhírek szerint, már nem annyira készséges, visszatértek a rendes ügyfélszivató üzemmódba. A közvélemény azzal szembesült, hogy az áldozatok rokonait megalázó procedúrának vetik alá, már elmeorvosi vizsgálatokkal terrorizálják őket.

És most próbáljunk meg objektívek maradni. Igen, létezik az a jelenség biztosítotti körben, hogy keresni akarnak a biztosítón. Ennek durva formája az előre eltervezett biztosítási csalás, a lágyabb, amikor egy összegecskét hozzátódítanak a kárhoz. Ez ellen a biztosítók védekeznek, és ebben igazuk van. Az érem másik oldala viszont, hogy jogos védekezésre hivatkozva egyes biztosítók egyszerűen nem fizetnek, ha kell, évekig pereskednek. Sokszor tudván tudva, hogy nincs igazuk, de a szent kárhányadon belül maradás - és az ahhoz kapcsolt bónuszok miatt - beleállnak az évekig tartó pereskedésbe, melynek során fárasztásra játszva ott alázzák ügyfeleiket a bíróságon, ahol csak tudják. Úgy látszik a Groupama ebben az ügyben nem tudott felülemelkedni a szűken vett cégérdeken, és úgy kezeli a szülőket, mint akik nyerészkedni akarnak gyermekük halálán. Végtelenül ostoba emberek ücsöröghetnek a Groupama menedzsmentjében, hiszen némi nagyvonalúsággal komoly bizalmi tőkét halmozhattak volna fel.

Nézzük a Groupama szempontjából legrosszabb szcenáriót. Felajánlanak a szülőknek egy összeget. Van, aki elfogadja, van, aki nem. Aki elfogadja - bármilyen okból - azzal lezárult az ügy. Aki vitatja - bármilyen okból - azzal tovább megy az eljárás. Biztosítói szempontból nem célszerű ilyenkor befeszülni. Vannak technikák, amellyel a felek meg tudnak egyezni. (A pénzéhes jogi képviselőket az ügyfeleknek célszerű kerülni, mert azok feleslegesen fűtik a megrendülteket, kizárólag a sikerdíjra gyúrnak, kifejezett akadályai a megfelelő kompromisszumnak.) Pár tízmillió forinton nem érdemes kekeckedni, a Groupama most mégis abban a látszatban ücsörög, hogy kukacoskodásával megalázza az amúgy is súlyos lelki helyzetben lévő embereket. Ha értelmes emberek irányítanák a céget, hamar rájönnének, hogy egyszerűen nem éri meg. Ennél nagyobb összeget herdálnak el a Habony-poros év végi bulira. Meg a legendásan üres arénájukra. (Albert stadionból Groupama Aréna, hányni kell.)

Aztán jött a fordulat, mint a mesében! Az MNB berendelte a Groupama vezetését és gyakorlatilag utasították őket a szarakodás abbahagyására. Csettinthetnénk is, hogy nahát, ez az MNB, milyen karakán gyerekek ezek! A sajtónak adott kommünikéből azonban kiderül, hogy a Kormány szólította fel az MNB-t cselekvésre. Álljunk hát meg és ámuljunk. Az eddig sem volt titok, hogy a Kancsal meg a Dagadt alkalmatlan minden olyan pozíció betöltésére, amely meghaladja az imbecilis kategóriát. Így ebben az esetben sem vették észre, hogy bármi dolguk lenne, pedig a népi felháborodás egész nap elöntötte az internetet. Sok millás havi jövedelmükért nem tettek semmit. Aztán amikor a Kormány rájuk dörrent, lefosták a bokájukat, 'oszt behívták a Groupama vezetőit, hogy fossák le ők is a sajátjukat. Most boldogok.

És hát vegyük észre, hogy a Groupama-üggyel Damon Hill-szerűen eltűnt a híres jegybanki függetlenség is. Mert miképp van az kérem, hogy a Kormány leszól, az MNB meg végrehajt? A függetlenségére büszke jegybank, amelynél csak úgy elveszítheti bármekkora összeg közpénz jellegét függetlenül mindentől és mindenkitől. A Kormány nem felelős az MNB működéséért, az édesanyám meg nem stróman - mondta ezt egy úszónő lyuksógora. Aztán tessék! Ezek annyira ostobák, hogy magukat leplezik le. Ebből az esetből világosan látszik, hogy a Kancsal meg a Dagadt önállótlan kormánycsicska. Ha másra nem, erre jó volt a Groupama-ügy.

Összességében tehát respect a Kormánynak az ügyfelek érdekében történő gyors reagálásért. Az alkalmatlanságukat újra bizonyító MNB vezetésből és a lelkileg megrendült ügyfeleket alázó Groupama Biztosítóból viszont elegem van.

Ballib polgártársaink párás szemmel fantáziálnak arról a pillanatról, midőn dr. Orbán Viktor Mihály Magyarország korszakos miniszterelnöke zuhanyozás közben elcsúszik, melynek következményeként félárbócra eresztik az ország zászlaját, és Koltay Gábor elkezdi megszervezni az ilyenkor szokásos grandiózus ceremóniát. Az a baj ezekkel a ballibekkel, hogy negligensek, nem gondolnak a következményekre. Az amúgy is mély gyászban lévő ország népének hangulatát tovább rontaná az a tény, hogy ebben a helyzetben Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes lépne előre miniszterelnöknek. (Március idusán ne menj a zuhanyzóba, Viktor!)

Tréfát félre téve nézzük meg, hogy miért trafált bele az Apa Zenél című formáció a KDNP megítélésével kapcsolatos néphangulatba. Sok rosszat lehet mondani erről a parazita pártról, amelynek a többsége igaz, ám próbáljuk megérteni ennek a pártocskának - valójában nagyon szomorú - lényegét.

Ez pedig nem más, mint a "lelkészgyerek-effektus". Miben nevelkedik egy lelkész gyereke? Először is középszerben. Apu/anyu - bár értelmiséginek számítanak - mégsem csinálhatnak önállóan semmit, csak az évezredekkel/századokkal korábban leírt szövegeket magyarázhatják előre szigorúan meghatározott keretek között. Nagyon izgi lehet évtizedekig mantrázni az uncsit. Viszont ha a szervezeten belül jól helyezkednek, egy viszonylag kényelmes élet biztosítható megfejelve a keresztelő-esküvő-temetés szentháromság borravalóival. Ebben a közegben a lelkész gyerek hamar megtanulja, hogy a hit az nem fontos, csak el kell végeznie valami fisz-fasz teológiát, aztán apu/anyu segítségével kikapni egy kényelmes és tűrhető jövedelmet biztosító parókiát. Esetleg a világiasabbak valamelyik egyházi fenntartású intézményben/modern koldulórendben kaphatnak jól fizető kommunikációs igazgatói állást. Borsodi, baranyai falvakban meg evangelizáljon, akinek két anyja van. (Menekültek között hirdetni a kereszténységet pedig olyan felvetés, amit értelmezni sem tudnak.) Nincs különösebb baj ezzel a "lelkészgyerek-effektussal", mert egyfelől erre a munkára ilyen típusú emberek kellenek, nem lehet mindenki Luther, Kálvin, Németh Sándor vagy Orbán Gáspár. Másfelől amíg megmaradnak egyházuk keretei között és a híveiknek így jó, kinek mi köze hozzá. A probléma akkor kezdődik, amikor ez a gondolkodás kiszabadul szubkultúrájából és beépül az ország politikai rendszerébe, mert akkor a magyar közösség igen széles rétegei járnak rosszul a kizárólag egzisztenciális biztonságra hajtó középszerrel.

Ha legalább becsületes nyíltsággal jelentkeznének be a választók képviseletére és indulnának önállóan a választáson! De ezt nem tehetik az egzisztenciális középszer szánalmas bohócai, mert pontosan tudják, hogy annyi szavazatot kapnának, mint a Fodor-féle "liberálisok". (Összenő, ami összetartozik.) Miközben jelmondatuk Goethe utolsó szavaiként feljegyzett "Több fényt!", a KDNP a sunnyogó sötétség pártja. Nézzük, hogy ez a jellegtelen szürke posvány miért káros nekünk, magyaroknak.

Ott vannak a KDNP nagy öregjei, akik önmaguk átmentésén kívül semmi hasznosat nem tettek ezért az országért. Surján László, a kegyes orgánummal előadott semmit mondás Nobel-díjasa. És? Valami? Harrach Péter a Nemzet Brummogója. Tud valaki tőle egy - csak egy - értelmes mondatot idézni? Latorcai János a Nemzet Vazelinja, aki csúszós, nyúlós izéként mindig mindenkinek megfelelt, ha abból neki is leesett valami. (energiaszektor-privatizáció pl.)

Aztán a középgeneráció élén a Tömjén Zsótival. Normális iskolája ennek sincs, csak a szokásos teológiai fisz-fasz. Füzessy Tibor táskahordozójából lett senki. A magyar nemzetpolitikának több kárt okoz, mint Batu kán, Szulejmán és Kollonich együttvéve. A magyarok "a zelmúlt nyolc évben" döbbenetes gyorsasággal fogynak ki a Kárpát-medencéből, cserébe 5-6 ezer orosz/ukrán bűnöző kapott magyar állampolgárságot ennek az alaknak köszönhetően. Sebaj, legalább ez a középszerű senkiházi jól elvadászgatott. A magyar irodalomtörténetbe viszont munkássága révén sikerült bekerülnie, mint akinek meg kell b*szódnia. A hálás utókor magyar gyermekei - ha még lesznek - teli torokból fogják zengeni nevét. (Ady is elintézte Tisza Istvánt: vad, geszti bolondként emlékszünk rá.)

Balogh Zoltánban, a butácska papocskában sem volt annyi becsület, hogy belássa alkalmatlanságát a legösszetettebb minisztérium vezetésére. Az oktatásügy kudarcát, az egészségügy emberhalállal járó összeomlását köszönhetjük ennek a vezetési tapasztalatok és társadalmi empátia nélküli kereszténynek. Viszont a háttérben minisztériuma a KDNP-siserehad kifizetőhelyeként funkcionál, így biztosít utánpótlást az egzisztenciális középszernek. Hoffmann Rózsa néni visszavonul, kommunista nosztalgiából szárba szökkent kártékony munkásságát viszont generációk fogják még elszenvedni. És így tovább. Van KDNP-s, aki által ment ez az ország elébb?

Aztán jönnek a fiatalok! Itt hangsúlyosan érzékelhető a "lelkészgyerek-effektus". A KDNP kihaló öregjeinek kölykei itt maradnak a nyakunkban, mert keresztényéknél dinasztikus alapon működik a pártpolitika. A tavaly elhunyt Rubovszky úr leánya Csilla, az ötkerben és a fővárosi KDNP-ben nyomja. A magának választott exhibicionista stílus alapján első ránézésre egy keményen drogozó szexmunkásból magát madámmá felszopó prostira emlékeztet, a keresztény értékek mellett elkötelezettek viszont halálos pontossággal veszik észre benne a XXI. századi keresztény idolt. A Nemzet Brummogójának fia is a mi pénzünkből élősködik a XIII. kerületben, így pár évtizedig nem kell nélkülöznünk a mély hangú üres fecsegést. A Nemzet Vazelinjének gyermekét is mi tartjuk el, valahogy ez az alak is kormányzati/országgyűlési állásokba ücsörög mióta elvégezte a teológiát. És így tovább a KDNP-s politikusok gyermekeinél.

Nagy reményekre a KDNP legújabb generációját képviselő Hollik Pityuka jogosít, aki mellett az ősi zsidó dilemmára - disznócomb ingyen - klasszikusan rossz választ adó Köves Slomo rabbi kampányol.

Szomorú látni, hogy ennek a pártnak a vezetői mennyire tisztában vannak önnön értéktelenségükkel, politikai mondanivalójuk lecsupaszítható a közpénzekből való egzisztenciális vegetálásra. Kereszténynek hazudott értékrendjükkel pont az emberi élet nagyszerűségét tagadják meg, amely a Teremtés legfontosabb üzenete. Ezekből nem lesz Luther, aki túlfűti a kazánt. Szánalmas banda... Meg az is, aki rájuk szavaz.

Ezért van igaza az Apa Zenél formációnak és mindenkinek, akinek elege van a KDNP-ből. "...és külön Semjén Zsolt."

Egyik reggel valami beszélgetős műsor ment a tévében a szokásos készülődés zörejeként. A műsorvezetők olyan hölgyekkel beszélgettek, akik elkötelezettek a vegán életmód mellett. Mondták is szépen, hogy mire jó ez a táplálkozási mód, valószínűleg a kutyát sem érdekelte ezzel felsorakozva a reggeli beszélgetős műsorok többségének témájához. Aztán a műsorvezetők bedobták - és a kezdeti mismásolás után külön forszírozták - azt a kérdést, hogy mit szólnak az amúgy csinos hölgyek párjai ehhez a megrögzötten egyoldalú táplálkozáshoz? Itt kezdett némi érdekesség becsempésződni a csevegésbe. A hölgyek először csak kedvesen tereltek, hogy hát nem ellenzik a fiúk, megszokták ezt a kajálást a csajaiktól stb. Aztán egyikük kibökte, hogy erősen térítik a srácokat, és nincs kecmec, ha jót akarnak, ők is vegánná lesznek. Édes Istenem! - gondoltam magamban. Ha a fiatalurak tényleg egyéniség nélküli seggek, és behódolnak ennek az eszetlen nyomulásnak, akkor megérdemlik. Valószínűbb azonban, hogy a most még nagyarcú csajszik fogják hamar felfedezni a sárgarépában rejlő funkcionalitás bővülésével, hogy e zöldség nem csak kulináris élvezetet nyújthat.

Nem értem ezeket a nőket. Okosak, értelmesek és mégis generációk óta mindig beveszik az éppen aktuális táplálkozási mesét jó piacot nyújtva az őket hülyítőknek. Nem vagyok szakértője a témának, de úgy rémlik Kellogg volt az első, aki ipari méretekben szívatta a népességet a korszerű táplálkozási mantrával. Aztán elkezdődött a folyamat. Magyarországon először a zsírt cseréltük olajra, mert az korszerűbb, egészségesebb. Gyermekkorom nagy traumája volt a vaj leváltása margarinra, mert az könnyebben kenhető és - természetesen - egészséges. Én azonban a vajat szerettem, csak hát a szülőknek tényleg egyszerűbb volt a hűtőből kivett margarint rákenni a kenyérre mint a kemény vajjal bíbelődni. A szar margarin nagy fejlődésen ment keresztül, az orvostudomány nem tudott olyan vitamint felfedezni, amit ne tettek volna be ebbe a csinált izébe. A leghülyébbek kiszolgálása érdekében non plus ultraként megjelent a vaj ízű margarin. A családi nyomás alól kiszabadulva visszatértem a vajra és nem bántam meg. Lehet magyar, francia, ír, finn csak vaj legyen.

A '70-es évek második felében jött a cukorban való ellenségkeresés. Olyan kampány ment ellene, mint ma Soros ellen. Szegény cukorról minden rosszat elmondtak. Ő volt minden hízások oka, betegségek terjesztője, szóval: Le a cukorral! Éljenek az édesítőszerek! Ha nem is szorult vissza a természetes cukor teljesen, de a kémcsőben előállított művacakok jelentős teret nyertek az egészségét féltve őrző öntudatos vásárlói körben. Két évtized után kezdtek szivárogni olyan kutatási eredmények, amelyek szerint az édesítőszerek megnövelik egyes rákfajták kialakulásának kockázatát. Nesze neked egészségmegőrzés!

Aztán ellenség lett a tojás a koleszterin elleni harc jegyében. Az egészséges táplálkozás hívei nem szenvedhették ezt az ételösszetevőt, már a szakácskönyvekből is kitörölték azokat a recepteket, melyek úgy kezdődtek, hogy "végy két tojást". Szerencsére napjainkra alábbhagyott ez a hülyeség is. A fehérliszt sem úszta meg a szokásos őrjöngést. Aki egészségtudatos volt, az csak teljes kiőrlésű, tönkölybúza lisztet használt, melyet követett a kukorica és az egyéb lisztek. Rohadt drágák, tehát biztos jók. Átmenetileg harc indult a tej és egyes húsfélék ellen is, ám ezek azért nem voltak olyan átütők, bár időnként újra felbukkannak.

A XX-XXI. századi homo sapiens tehát csak kapkodta/ja a fejét, ha enni akar. Ezért segítenek a kajálási szabályokat rendszerbe foglalók. Ez a szemlélet sem új, csak régebben vallási köntösben jelent meg, ma meg valami megfoghatatlan ideológiai handabandázásban, amely viszont jól fizet. Magyarországon talán a Bicsérdy-mozgalom volt az első, amelynek még prófétája is volt. A guru életmód- és étkezési tanácsai az örök élet reményével kecsegtettek, sajnálatos módon azonban az alapító ezt a szintet nem tudta megugrani, 79 évesen elhunyt. (Ismert őseim vígan túlélték ezt a kort minden önsanyargató ökörség nélkül.) Bár aki hívévé szegődött, és az előírt koszton élt, bizonyára öröknek érezte porhüvelyét. Folyamatos a vegetáriánus életmódot folytatók jelenléte. Előnyük viszont, hogy - többségükben - nem akarnak világot váltani, egyes irányzataik mérsékeltek, a napi táplálkozási szokásokat nem állítják a feje tetejére. Ez a tulajdonságuk kifejezetten szimpatikus. Én tisztelem bennük, hogy több marad nekem a töpörtyűből, cserében én sem fosztogatom a tökfőzelékkel teli fazekaikat. Win-win.

Nemrég indult a paleo étrend, amely amilyen komolyan hangzott elsőre, olyan hamar üzletiesedett el. Nekem - az örök cinikusnak - már az mosolyt csalt orcámra, hogy a mai ember táplálkozását összemérték a ki tudja hány millió/százezer évvel ezelőtt élt ősökével, és abból a régiek kerültek ki győztesen. Mert nekik nem voltak civilizációs betegségeik. Hát igen, ez igaz. Mivel nem volt civilizáció sem. Ezen kívül azt az apróságot is elfelejtették kifejteni, hogy az átlagéletkor volt vagy 25-30 év, amely alatt egy csomó betegség nem alakulhatott ki. Ehhez jött még kardfogú tigris előli sokszor sikertelen menekülés, a mamutvadászat eredménytelenségéből eredő éhhalál, szóval a paleo kultusz híveinek még egy csipetnyit csiszolni kellene a sztorin. Persze másik oldalról meg minek, ha van elég csacsi, aki beszopja. Amikor pedig megláttam a paleo fagyit, egészen biztos voltam benne, hogy az eszme kiötlői jól beletrafáltak, az ősember csak úgy habzsolta a paleo fagylaltot, ezért követendő példa a mai eltunyult utódoknak is. Egy gondja volt csak ősemberünknek, időnként: "A pisztácia elfogyott, csokoládé nem is volt."

És most jött a vegán. Erre vártunk! Megérte az evolúció, az emberiség rengeteg szenvedése! Ezen túl nem szabad kihasználni az állatokat! Nuku hús, tej, tojás, sajt. Aki ilyet eszik, az barbár bunkó! Ez ma a divat. És mit csinálnak a divattal? Igen kérem, diktálják. Mint minden divatot. A szent állatvédelem nevében jakobinus hittel. Már ezért is ellenszenves számomra. A logikai bukfenc a másik probléma. Oké, megvédik az állatokat. De mi van a növényekkel? Azokat ki védi meg? Szegény búzakalász vagy csalánlevél már smafu? Végül ne egyen az ember semmit? És okos, tanult, szép, közép-felsőközéposztálybeli nők hirdetik megalkuvást nem ismerve ezt a megabornírtságot kockáztatva párkapcsolatuk boldogságát.

Nekem soha sincs elegem az emberi hülyeségből, mert igen szórakoztató, de ha a fiatal fickóknak elegük lesz ezekből a lánglelkű Marianne-utódokból, tényleg kibővíthetik a vegán ideológiát a zöldségek egyéb célú felhasználásával.

Fricz Tamás keserű bonmotjaként híresült el a "következmények nélküli ország" kifejezés. Fricz úr fanyalgása Gyurcsány úrhoz köthető, akinek zavaros életvitelét politikai következmények nélkül hagyta az ország népe. Hiába írta meg az akkori ellenzéki sajtó, hogy az említett kiválóság miképp kapott közpénzmilliárdokat anyósától, hogyan privatizálta a balatonöszödi üdülőt, a Fittelina és Nomentana ügyeket, az Apró-villa titkát, a magyarokat annyira nem érdekelte a dolog, hogy jó Ferenc újraválasztva vidáman ugrabugrálhatott hivatali szobájában Hugh Grantnek képzelve magát. Erre keseredett meg a mi Friczünk annyira, hogy tömör látleletet vett országunkról. Mostanában viszont a CÖF millióknak hála Fricz úr szája édessé vált, és Tiborcz vej közpénztízmilliárdjai, az Orbán Viktor-stróman csoport magánszámai nem zavarják őt. Most jó. (neki)

Meg nem volt igaza. Csak egy kicsit türelmetlen volt. Az 1990 és 2010 közötti politikai rendszer - minden hibája mellett - alkalmas volt a politikai korrekcióra. Az MDF kormányt le lehetett váltani, a kétharmados Horn-kormány belebukott a Tocsik-ügy korrupciójába, a jól teljesítő első Orbán-kormány veszített. És végül Gyurcsány úr sem értette meg időben a nép szavát - "Nem azt mondták Feri, hanem azt, hogy menj a p*csába!" -, így ő pártjaival a választók akaratából a történelem szemétdombjára került. És jó volt ez így.

Hanem a mostani rendszer szerint Fricz úr egyenesen prófétai magasságokba emelkedett, mert szeretett Viktorunk kormányzása a választók akaratából nehezen látható el politikai következménnyel. Most tényleg úgy látszik, hogy eljött a következmények nélküli országlás kora. Ezáltal emelkedik a tét. Sima választáson alig zavarható el a politikai korrekcióra képtelen korrupt társaság, így majd csak egy - a magyar történelemben szokott módon bekövetkező - kataklizma szembesíti a mostani politikai elitünket és az országlakosokat a következményekkel. Sajnos nálunk ennek van politikai hagyománya. A miértnek két oka van.

Az első az, hogy a magyar politikai rendszer vármegye színvonalú politizáláson alapul. Az önálló államiság megszűntével az ország lényeges dolgairól birodalmi központban döntöttek, a resztlit meghagyták a vármegyének. Akik önnön fontosságukról sokat képzelve azt hitték, hogy ők a magyar államiság letéteményesei. Mivel kis területre korlátozódott a vármegyei hatalom, kialakult a központtal való (látszat)szembenállás és a családi összefogódzás, hiszen keresztbe-kasul házasodtak. Ha egy jurátus gyerek hazaérve az egyetemről észlelte a stúdium és a megyei valóság közötti ellenmondást, és ennek hangot adott, könnyen leszerelhető volt hazafias lózungokkal és azzal a tanáccsal, hogy: "Várj a sorodra öcsém, ha majd odakerülsz te is lophatsz!". Ez a közeg kizárta, hogy következményei legyenek, ha valaki a kor viszonyaihoz képest kegyetlenebbül bánt jobbágyaival, ha terrorizálta családját, ha lopott a gyengén csordogáló központi pénzekből vagy éppen az árvák javaiból. Ez lett a magyar politikai kultúra alapja, amely a kiegyezés után szintet lépett. Az államiság részlegesen megteremtődött, plusz a kapitalizmus fejlesztései irdatlan mennyiségű pénzt hoztak az országba, melyek vonzották a rengeteg panamázást. Egyéni következmények előfordultak nagy balhék esetén főbelövés formájában, de politikai következmények? Ugyan, az nem volt szokásban.

A politikai következmények levonásának másik gátja ugyanis maga a kiegyezés után létrejött politikai rendszer volt. Az "ahogy lehet" opportunizmusa azonban kicsit korábban győzte le az "ahogy kell" gerincességét. 1861-ben. Ekkor egy külföldi uralkodó, bizonyos Franz Joseph összehívta a magyar Országgyűlést, melyhez közjogilag semmi joga nem volt. Az összejött követek két csoportra oszlottak. A Teleki László vezette Határozati Párt - ragaszkodván a '48-as hagyományokhoz - azt mondta, hogy határozatként közöljék ezzel a fickóval, hogy mi a magyarok akarata, 'oszt jó napot menjenek haza. A Deák vezette Felirati Párt ezzel szemben elkezdett alakoskodni, hogy "tuggyuk ám, hogy Franz Joseph nem magyar király, de csináljunk úgy, ezért részlegesen elismerve az önkényt, felirati formában forduljunk kegyes urunkhoz". A döntő szavazás előtt Teleki öngyilkos lett, a Határozati Párt néhány vokssal elbukott. És vele az egyenes országos szintű politizálás lehetősége is.

A magyar politikai rendszer másfél évszázados problémája ezen az ősbűnön alapszik. A nálunk szerencsésebb országokban a politikai rendszert azért hozták létre - sokszor nem kevés áldozat árán -, hogy annak keretein belül lehessen a társadalmi érdekeket képviselni. Nálunk azonban - mivel a '48-as hagyományok összeegyeztethetetlenek voltak a "Magyar Királyság egy birodalom része" elképzeléssel - a Habsburgoktól való függetlenséget célul tűző erők politikai elnyomásának eszközeként alakították ki. A mi politikai rendszerünk logikája alapjaiban tér el a nagyvilágban megszokottól, és ezt még azok sem nagyon tudják, akik működtetik. Csak megszokták, mert kényelmesebb hatalmi pozícióból diszkreditálni a politikai ellenfelet, mint valamiféle konszenzust kialakítani vele.

A kiegyezést nem szabadott bolygatni, a benne résztvevők - Andrássy, Deák, Tisza - keményen letörték a kétkedőket, így fedve az ősbűnt. Aki megpróbálta felvetni a '48-as kérdést, azt választási machinációkkal kiszorították a hatalomra jutás lehetőségéből, lefizették, lejáratták stb. Aki viszont elfogadta a kiegyezést, lophatott akármennyit, a vármegyei hagyományon alapuló politikai kultúra megvédte. A duma persze mindig megvolt a kirekesztésre. A külső és a belső ellenség miatt nem lehetett megkérdőjelezni a rendszert. Először a Habsburgokkal szembeni látszatellenállás - "a magyar hátán szántani is lehet, csak az ekevas nemzeti színű legyen" -, aztán a nemzetiségek. A centrális erőtér a korszak végére már teljesen alkalmatlan volt széles tömegek politikai képviseletére, ezért egyre kevesebben érezték hazájuknak a korrupt elitjét pátyolgató Magyar Királyságot.

A trianoni katasztrófából sem tanultak eleink. Bethlen és Teleki Pál ugyanott folytatta, ahol az elődök abbahagyták. Külső ellenség a kis- és nagyantant, a korszak vége felé a nácik és a bolsik. Belső konszolidáció eredményeként az Egységes Párton kívül - hívták éppen akárhogy - nem lehetett politizálni. A társadalmi bázis növelése érdekében létrehozták a kor CÖF-jeként a Vitézi Rendet, amelynek tagjai nevetséges göncökben csattogtatták szolgaian bokájukat gyenge megélhetést biztosító pár hold földért meg altiszti kinevezésért. A centrális politika hatékonyságának büszke mércéjeként ma is elhangzik, hogy Rákosi Mátyás testvér éppúgy Horthy börtönében ült, mint Szálasi Ferenc elvtárs. Ám az, hogy e két szélsőségen kívül milliók maradtak politikai képviselet nélkül egy leválthatatlan Rokonok-rendszerben, kevéssé érdekelte a rezsimet. A kezdeti sikerek után - szemben a románokkal, csehekkel, osztrákokkal - az országot romba döntő kataklizma nem maradt el.

Aztán Kádár elvtárs melegítette fel - legendás konszolidációja érdekében - a centrális politizálás állott töltött káposztáját jó sok vörös festékkel lelöttyintve. Külső ellenségnek ott voltak az "imprealisták", a '70-es évektől - alkalmanként összekacsintva - az oroszok. A megszállás miatt szó sem lehetett többpártrendszerről, de látszatra kreált magának a rezsim politikai ellenfelet. Mert ellenség nélkül nem megy még egy diktatúrának sem. (Sőt! Úgy kell neki, mint egy falat kenyér.) Belső ellenségek miatt kétfrontos harcot kellett szegény Kádár "eetarsnak" folytatnia baloldali elhajlók (szektások) és jobboldali elhajlók (revizionisták) ellen. A rendszer díjazta a hűséget, megbukni nem lehetett, legfeljebb felfelé. (Mennyit röhögtünk a "saját kérésére, érdemei elismerése mellett más, fontos beosztásba helyezték" formulán, amely azt jelentette, hogy a munkás szülők paraszt gyermeke bizonyított alkalmatlanságát más területen is kipróbálhatta.) A menetrendszerűen bekövetkező összeomlás gazdaságilag érte az országot majd' egy évtized vegetálás után. Ezek az előképek, amelyet azt hittünk, hogy '90 után magunk mögött hagytunk. Aztán nem. Itt van velünk újra.

A tavaszi választás tétje az, hogy képes-e az ország népe következményekkel ellátni egy nyilvánvalóan korrekcióra képtelen korrupt politikai berendezkedést, vagy negyedszerre is eljátsszuk a sok szenvedést hozó, kissé unalmas darabot. A döntést nehezíti, hogy a végeredményében kudarcos következmények nélküli országnak kétségtelenül vannak átmeneti eredményei. "Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni!"

Százötvenéves mókuskereket hajtunk egymás kirekesztésére iszonyú energiákat elpocsékolva garantált pofára eséssel. És nem tanulunk. Harminc éve azt hittük, hogy az új generáció majd képes lesz kilépni a vármegyei színvonal-centrális erőtér kombinációból megteremtve a politikai következmények országát. Az elitnek nem sikerült, inkább korrumpálódott. A választáson rajtunk áll, hogy az országnak sikerül-e. Ha elég sokaknak van elege, összejöhet.