Szörnyű dolog, hogy a "Családok Évében" kiemelkedő hatékonysággal gyilkolják egymást családtagok. Rettenetes. A miértre nem tudunk normális választ adni, a legutóbbi eset fotelhuszárainak verbális lincselésén kívül. Vérmérséklet szerint hibás az anya, a gyerekek, a bíróság, a pszichológus, az ügyészség, a büntetés-végrehajtás, szóval mindenki. A nőszervezetek természetesen kiirtanák a férfinemet nővédelem címszó alatt. A harminchétig dekázni tudó Juditka vizsgálatot rendelt el. Lesz majd látszat-jogszabálymódosítás a plebs megnyugtatására, pedig tök felesleges, az egyedi ügy nem általánosítható, szörnyű kimondani, de ez rendszerhiba. Majd megszigorítják a láthatást vagy egyéb ilyen esetekben a kapcsolattartást, de minek. Olyan ez, mintha betiltanák a késeket, mert egyesek nem kenyérszeletelésre használják, hanem embertársaik lebökésére. Aki gyilkolni akar, az fog, és az eredmény szempontjából teljesen mindegy, hogy a láthatás alatt vagy a nyílt utcán. Más probléma van, összetettebb, csak ezt nem meri végiggondolni senki, marad a parasztvakítás, már ha el nem felejtődik az egész pár hónapon belül.

Ha ezeket a családon belüli gyilkosságokat egyben kezeljük, azt találhatjuk megdöbbentőnek, hogy teljesen normálisnak tűnő emberek "kattannak be", és mészárolják le szeretteiket. Ezek az emberek nem született gyilkosok. De miért válnak azzá? Azt hiszem komoly szociológiai okokat érdemes keresni, ám erre valószínűleg nincs társadalmi igény, ezért marad minden a régiben.

Elsőként ugyanis fel kellene ismerni a háttérben meghúzódó társadalmi folyamatokat. Be kellene látni, hogy vannak szociológiai okból kétségbe esett emberek, akik nem képesek tűrni balsorsuk minden nyűgét s nyilait, és kiszállván tenger fájdalmuk ellen, fegyvert ragadva véget vetnek neki. Magukkal rántva családjuk tagjait. Pedig sajnos vannak ennek a típusú gyilkosságoknak előzményei a magyar történelemben. (Igaz, a társadalmi tanulságokat akkor sem merték levonni, gyorsan lezárták az ügyeket.)

Ezek voltak a tiszazugi - később a vizsgálatok során gyakorlatilag az egész országra kiterjedő - mérgezések. Közismert, hogy az asszonyok légyfogó papírból kioldott arzénnal mérgezték meg nem kívánatos férjeiket, de a folyamat nem állt meg itt. A mérgezések kiterjedtek a "kenyérpusztítókra" is. Magatehetetlen öregekre, hiszen nem volt nyugdíj, az amúgy is szegény családok alig tudták eltartani a szülőket, hát így szabadultak meg tőlük. Nyomorék gyerekekre, háborús sérültekre, akiket felesleges volt eltartani, hiszen nem tudtak dolgozni. És igen, a nem kívánt gyerekekre is - különösen a lányokra - akik csak a gondot jelentették. (Keresztény Magyarország, én így szeretlek!) Ahogy feltárultak a társadalom mélyén lappangó évtizedes borzalmak, úgy rettentek meg a hatóságok a konzekvenciák levonásától. Csináltak belőle egy jól eladható bulvárt, a problémát pedig a társadalmi fejlődés - nyugdíjrendszer, egészségügy kiépítése, társadalombiztosítás - oldotta meg.

A mostani látványos gyilkosságok is visszavezethetők ma még megoldatlan szociológiai okokra. Sokak előtt bizonyára nem lesz népszerű a magyarázatom, de talán érdemes megfontolni. A paraszti társadalom alapjaira épített, a szocializmus egyenlősdijével megerősített, és a liberalizmus vadhajtásaként a gyereket fügefalevélként használó nővédelemmel leöntött családjog rendkívül igazságtalan helyzetbe juttatja a családfenntartói szereppel amúgy is nehezen megküzdő férfiakat.

Mivel is küzdenek Apuk a hétköznapokban? Az együttjárás idején a leendő Anyuk mindent beleadnak, megy a nyali-fali ezerrel, amíg beugrasztják a bakot a bokorba. Az esküvő után a nyali-fali alábbhagy, de még előfordulnak stílusgyakorlatok gyermeknemzés okán. Ha megvan az utód, akkor esetleg lesz még egy, a stílusgyakorlatok viszont elmaradnak. Apuk belépnek a "fapina" Anyuk korába, indok a korábbi testedzések elmaradására mindig lesz. Ezt - a családért való felelősségből eredő okból - vagy elfogadja Apu- vagy úgy érzi tartogat még számára valamit az élet, és lép. De ha elfogadja, akkor Anyu előtt unalmas puhapöcs lesz, aki nem akar ilyen alakkal élni, és belátható időn belül "rátalál a Szerelem". Mert az neki jár, és értse meg mindenki. Tehát Apu akár saját szándékából, akár Anyu másodvirágzásából eredően kint találja magát a családból. Ha ezért megalázottságában emelt hangon kifejezi nem tetszését, máris családon belüli erőszaktevő lesz, és jól megnézheti magát.

És milyen helyzetbe kerül ezek után? A magyar családjognak és az elnőiesedett bíróságoknak hála gyerekeitől - akikért sokat tett - elválasztják, azok Anyunál lesznek elhelyezve, innentől neki köze nem lesz hozzájuk, majd neveli őket más. Erre hivatkozva természetesen a közös ingatlanból is ki lesz akolbólintva, mehet Isten hírével. És persze fizesse a gyerektartást, mert ahhoz van joga. A válás végén Apu ott áll megsértve férfiasságában, kifosztva, gyerekeitől elválasztva, szegénységbe taszítva, teljesen kétségbe esve. És hova fordulhat? Ki foglalkozik a lecserélt Apuk lelkével? Nincs társadalmi háló, amely felfogja. Nagyon nagy erő kell ahhoz, hogy innen talpra álljon. Amely viszont kevesekben van meg. Legtöbbjük érzelmileg, anyagilag lecsúszik. Rosszabb esetben magába fordulva önpusztító életet él, amely persze nem érdekel senkit. Ha öngyilkosságba menekül, az sem. És vannak, akik a legborzalmasabb megoldást választják és mivel egykori életüket nem kaphatják vissza - önmagukkal együtt - megszüntetik annak emlékét. Ezt a kétségbe esett- és az ártatlanok számára borzalmas megoldást választók száma pedig láthatólag emelkedik. Mégsem merjük észrevenni.

Nem az adott ügy látszatvizsgálatára lenne szükség, látszatmegoldásokkal, hanem kíméletlen őszinteséggel felmérni a valós okokat, és azokhoz kitalálni a megoldást. Családjogunknak végre követnie kellene a társadalmi változásokat- és nem száz éves dogmákkal szabályoznia. Nagyobb figyelmet kellene kapni az összetettebbé váló vagyoni viszonyoknak, az érzelmi helyzetnek, a női, férfi szerepek változásának stb. És ennek megfelelően társadalmi segítséget kellene adni az életviszony megváltozása miatt kétségbe esett nőknek és férfiaknak. Kevesebb lenne a családirtó? Nem tudom, de próbáljuk meg. Csak nyerni lehet vele. Például emberéletet, amelynél nincs fontosabb.

Illúzióim már rég nincsenek, marad a jogi látványpékség, hacsak sokaknak nem lesz elege családgyilkosságok társadalmi félreértéséből.

Minden évben úgy osztom be a feladatokat, hogy december 10. körül le tudjam zárni őket. Aztán jönnek az ünnepkörök, januárban a síelők terrorja előtt meghajolva rettegek egy hetet a hüttében, majd februárban áztatom lottyadt valagamat Eilatban, amelynek csobbanásától kettéválik a Vörös tenger hosszában Dzsibutiig. Február végén előmászom, és rávetem árnyékomat a következő év munkálataira. Ez a terv. Oszt mi a valóság?

A rengeteg kretén valamiért december közepén lát neki rohammunkában annak a munkának, amelyre volt egy évük. Ez sem lenne gond, ha ezzel nem másokat csesztetnének. Egymást érik a megbeszélések, meeting követi a meetinget, egyeztetés hátán egyeztetés. Sokáig komolyan vettem, ma már nem tudom. Titkárnőm ilyenkor rakétaelhárító pajzsként működik, és háromszor akkora orrot növeszt mint Pinocchio fénykorában. Illetékes elvtárs sajnos mindig máshol van fontos ügyben, de még így is beesik egy rakás felesleges vacakolás. Az a legjobb, amikor a rettenetesen fontos ügy gazdája elmegy szabadságra, de közben kioszt egy alig készült anyagot gittként, hadd rágják a kollégák. Sok kapkodás után pedig január huszadika körül rájönnek, hogy kell még egy kis idő a tökéleteshez, az addig elkészülteknek tehát kuka. Érdemes tehát hanyagolni ezeket, mert a stresszelésen kívül semmi eredménnyel nem jár.

Az őrület további fokozói a tarhálók. Valahogy nekik ilyenkor is van idejük arra, hogy gyűjtsenek a tengeri egerek élőhelyeinek megmentésére, határon - minden határon - túli hátrányos helyzetű társadalmi csoportok megsegítésére. Rohadtul unom őket, és hajtom el a koldulókat a francba. Emiatt persze gonosz Scrooge-nek tartanak. Persze azt nekik nem kell tudniuk, hogy sajnos vannak a környezetemben néhányan, akiknek szüksége van egy s másra, de el nem fogadnának semmit, és én sem szeretnék "Joe bácsi" kellemetlen helyzetébe kerülni. A nyavalyás pénzmosási törvény megnehezíti az anonim pénzküldést, de nem zárja ki. Így aztán a Szilveszter környéki összejöveteleken megtudom, hogy özvegy Kontyosné Ráctetőalsóról küldött pénzt, amelyen a srácoknak a Jézuska laptopot hozott, vagy doktor Molnár Pestszentdödölléről beszállt a márkás edzőcipőkbe. Ilyenkor fel kell ölteni a: "Hogy mik vannak!" orcát, oszt kész. De a tengeri egerek élőhelyei tőlem pusztulhatnak kifelé.

És mindennek teteje az év végi bulik sora. A külsősöknek rendezett partik még úgy, ahogy. Ezeken az úri közönséget értékelhető kulturális programmal szórakoztatják. A kaja diszkréten terjed a Szent Jakab-kagylóval töltött marinált promenádtól a kakashere-mousse desszertig. A piálás sem jellemző, a míves pálinka-, whiskykóstolás módjával megy. A fárasztó smúzolás viszont ezerrel.

A belsősöknek szóló bulik viszont a rettenet kategória. Egyesek már az üdvözlőitaltól sem tudnak szabadulni. Van valami médiaszemélyiség vagy színész, aki pár százezerért ceremóniamesterkedik. Ezt vagy humorosnak szánt kínlódással, vagy szakszerűnek szánt távolságtartással teszi kellő benyalással a vezetőség irányába. A vezetői köszöntés sikere két dologtól függ. Először az előadótól, aki lehet jól beszélő kommunikátor vagy a nyilvánosságtól szenvedő szerencsétlen. A másik - és ez a fontosabb - az év végi boríték vastagságától. Ha annyi van benne, amennyire számítanak a népek, akkor még a szenvedő szerencsétlen is nagy tapsot kap, ha vékonyabb, a jó dumás csak udvarias figyelemre jó. Ezt általában egy kiváló énekes követi, aki ad egy négy-öt számból álló mini koncertet, három ismert és egy-két kevéssé ismert számából. Aztán rohan is tovább a következő haknira. Nem is baj, mert tök érdektelen. A következő műsorszám - valamivel telnie kell az időnek - az év embere díjazása. Ebből az a változat a szimpatikusabb, ahol egy idiótát választanak ki, mert rövidebb. Van viszont ahol három-öt kategória van, amely az ismertetőkkel, fotózkodással, tapsikálással fárasztóan felesleges. Az est fénypontja a vályúhoz járulás. Ott tülekszik a sok Kis János, hogy kiegye a cég nevű Sarudit a töltött káposzta, malacfül, somlói vagyonból. Mint akik egész évben nem ettek. A szabadon választott programok kötetlensége az ivászattal nyeri el lényegét. Tizenegy óra körül a valami okból egyedülálló nők kiteszik magukra a "Dugjon már meg valaki!"-táblát. Csakhogy eddigre a valami okból egyedülálló férfiak pocsolyarészegségük okán már alkalmatlanokká váltak a felszólítás végrehajtására. Éjféltájban erre rá is jönnek a csajszik, és választhatnak, hogy vagy marad erre az estére is kedvenc vibrijük, vagy el kezdik becserkészni a nős pasikat. A nős manusok pedig vagy bevállalják a kockázatot, vagy nem. Például azért nem, mert bölcs feleség nem engedi, hogy a sármos férj felajzott libidóját a bulin vagy az után próbálgassa, hanem a buli előtti készülődés során különböző technikákkal egy két hete folyamatosan bagzó kandúr szintjére csökkenti. Így a huszonéves igéző szingli nem érti, hogy hova lett a varázsa, mert hiába igéz.

A kijózanodás után pedig jön még pár nap, amíg lehet terhelni másokat az el nem végzett saját melóval. Fárasztó és felesleges az év vége őrülete, ezért - azt hiszem - elegem van belőle.

Zord íjász néven ír okos gondolatokat egy bloggertárs, aki modern Catoként azzal zárja sorait, hogy eljönnek a zord idők. Azt hiszem, kedves Íjász, tévedni méltóztatik. A zord idők eljöttek, csak a tömegember még - bár zsigereiben valamit azért már érez - nem vette észre. Igaz, a politikai osztály, a pénzvilág és a tudatipar sokat tesz azért, hogy a felismerés kitolódjon. Sokan dolgoznak a szar visszalapátolásán a lóba, kérdés, hogy globálisan menni fog-e?

Egyelőre lokálisan már sok helyen eszkalálódik a helyzet, de még nem éri el a globális szintet. Chilében pár forintnyi metrójegy-áremelés rengeti meg a politikai rendszert erőszakba torkollva. Kolumbiában komplett lázadás tört ki, Bolíviában utcai harcok árán elkergették a putyinozó Moralest. Venezuelában káosz, a buszsofőr kretént csak az oroszok tartják ki. Minden Trumpok Trumpja hazaárulás vádjával néz szembe az impeachmenttel lebénítva az USA-adminisztrációt. Egy kontinenssel arrébb, a koncentrációs táborokat fenntartó, megfigyelési mániájában is rettegő komcsi Kínával izmozik egy maréknyi hongkongi demokrata. Picit arrébb Iránban áll a bál benzináremelés miatt, a szomszédos Irakban egy felkelés elsöpörte a korrupt kormányt. Libanonban sosem látott muszlim és keresztény egység alakult ki a szintén korrupt kormány ellen, együtt tüntet alavita, síta, ortodox, szunita, drúz, és még kitudja milyen felekezet. Izraelben jogállami szabályokat betartva helyezik vád alá kedvenc Bibimet különböző korrupciós jellegű ügyek miatt. (Miközben az üveg-visszaváltási üzletben jeleskedő feleség már meg is kapta büntetését.) És Európa sem csendes. Spanyolországban a katalánok nyomulnak százezres tüntetéseken, miközben az ország politikailag instabil. A franciák sárga mellényesei időnként visszavesznek, aztán újrakezdik, de hát a francúzok már csak ilyenek, náluk a tünci szabadidős tevékenység. Az angol szappanopera három és fél éve tart, mivel a közönség részéről van igény a következő évadokra, hát berendelik a folytatást. A fritzek időutaznak egyet, és keleti tartományaikban tanulmányozzák, hogy milyen is volt száz éve, amikor a komcsik és a nácik viaskodtak egymással a hatalomért. Közben a mérsékelt polgári pártok félúton vannak Weimar felé. Az Európai Unió döcög, jövője veszélyben van, alig sikerült felállítani a Bizottságot. Civilizációnk fennállása óta az volt a sorminta, hogy a veszélyben lévők élére egy rátermett hadvezér, rafkós politikus állt, akinek vagy sikerült népe megóvása vagy nem. Ám kedves nagyiból még senki sem kreált Cincinnatust, akinek legnagyobb teljesítménye, hogy megnyert egy tartományi lekvárfőző versenyt. Dehát egyszer mindent ki kell próbálni, nem igaz?

Eljöttek hát a zord idők, de mi az ok? A 2008-as pénzügyi válság nem az volt, aminek nevezik. És még csak nem is gazdasági, hanem társadalmi, amely a rendszerbe van kódolva. A világégés után elment tizenöt év a helyreállítással, aztán jobb a békesség alapon jött a gazdasági növekedésre alapozott jóléti társadalmak kora. A koreográfia ebben a formációban úgy néz ki, hogy a polgár dolgozik, termelésének eredményéért pénzt kap, amelyen fogyaszt, ezzel generálva keresletet a mások által termelt javak iránt. Eközben pedig az állam biztosítja az elérhető lakhatás feltételeit - lakótelepek nemcsak nálunk vannak ám -, elfogadható színvonalú oktatást, egészségügyi ellátást, és az alapvető megélhetést biztosító szociális hálót. Amíg a gazdaság bővül, addig ez a modell pompás. De mi van, ha nincs bővülés? Hát kérem, akkor generálni kell.

Elsőként a '70-es években a munkáskéz hiányzott a gazdasági Molochnak, így özönlöttek a bevándorlók első hullámai a gyarmatokról, a délszláv térségből és Törökországból. A '80-as években a piacokat kellett bővíteni a növekedéshez, ezért ügyesen visszaterelték a piacgazdaság keretei közé az elkódorgott szovjetizált társadalmakat. A 2000-res évek elejére ismét leült a kereslet, ezért simlisen felértékelték az addigi vagyonokat, a többletre pedig lehetett hitelt felvenni, amely természetesen elkölthetővé vált. Aztán, amikor ez a módszer 2008-ban bebukott, a jegybankok kezdtek örült pénznyomtatásba, mert követték a közgazdasági guru, Schobert Norbert elméletét, mely szerint a pénz csak energia, annyit lehet belőle nyomtatni, amennyit csak akarunk. Schobert úr sajnálhatja, hogy nem vitték végig korszakos gondolatát a beszari jegybankárok, mert azért az infláció lehetőségével számoltak. Ennek megakadályozása érdekében a kiöntött iszonyatos mennyiségű stexet egyfelől nem engedik egy az egyben a népek kezébe, hanem igyekeznek bent tartani a pénzügyi rendszerben, másfelől elhazudják az infláció mértékét. Klasszikus váltónyargalás valósul meg globális szinten, amelynek során egyesek fantasztikusan meggazdagodnak, mások - különösen a középosztálybeliek ­­- elszegényednek. A rengeteg pénz pedig melegágya a korrupciónak, mert a sok pénz nagyon tud korrumpálni. A folyamat még nem ért a végére, a nagy durr hátra van, de a fent felsorolt országok eseményei jelzik, hogy a lavina elindult. (Ennek a jelenségnek a leírására született hat éve az IMF akkori javaslatáról szóló bejegyzés.)

Kíváncsi vagyok, hogy mit lépnek a hatalmi centrumokban a probléma megoldása érdekében. Társadalmi oldalról látható, hogy a jóléti államok ellátási rendszereit jelentősen visszanyesik. Ezt szép lassan lehet adagolni, ha jól csinálják, megszokják a népek az új módit.  Gazdasági, pénzügyi terület az Akhilleusz-sarok. Végéhez közeledik a váltónyargalás. Próbálkoznak negatív kamatokkal, amely kétélű fegyver, mert ugyan fogyasztásra ösztönöz, viszont elértékteleníti a pénzt. Inflációt gerjeszt. Azt az inflációt, amelyet ma elhazudnak a negatív kamatok pártján állók. Pedig már Lagarde asszony is az infláció mérések felülvizsgálatát javasolja, mert a hazug adatok alapján nem tudják megindokolni a kamatemelés szükségességét.

A kamatemelés viszont két okból veszélyes. Egyrészt azért, mert a pénzügyi szféra hozzászokott a könnyű pénzhez, melynek mámoráról nem szeretne lemondani. Figyeljük meg, amint csak éppen felmerül a kamatemelés lehetősége, azonnal kezdődik a vonyítás a világgazdaság negatív folyamatairól. Spiccen vannak a tőzsdék, és ez a befolyásos réteg nem érdekelt a visszaesésben. Másrészt sok százmillió ember vett fel hitelt alacsony kamatok mellett fogyasztási szokásainak - életminőségének - fenntartása érdekében. Ha emelkednek a kamatok, ott lesz a világgazdaság, mint 1929-ben. A nagy gazdasági világválságtól való félelem beleégett a döntéshozók agyába, ezért kétséges, hogy mernek-e kamatot emelni. A halogatással - és az ezzel járó valuta leértékelésekkel - viszont hiperinflációt gerjesztenek világszerte, amely társadalmi robbanáshoz vezet. Szóval melyik ujjukat harapják? Ez a tét.

És akkor még szó sem esett a klímahiszti társadalomformáló hatásáról vagy a robotizáció fejlődéséről, amely sok munkahelyet tesz feleslegessé azzal a mellékhatással, hogy akkor miből fognak fogyasztani az emberek.

Itt vannak hát a zord idők, jó Íjász, és elegem is van belőle, de kivédésének tekintetében tanácstalan vagyok.

Azt hiszem az élsportokhoz való hozzáállás vonatkozásában is alkalmazható a közismert bonmot: Aki harminc éves kora előtt nem sportrajongó, annak nincs szíve, aki harminc éves kora után is sportrajongó, annak nincs esze. A fiatalság magyarázat az élsport iránti hevületre - különösen, amíg az ember gyereke maga is műveli valamelyik sportágat -, az idősebb korban lévők viszont hajlamosabbak észrevenni a szemfényvesztést, és ennek megfelelően kezelni az élsport nevű társadalmi cumit.

Coubertin báró még valahogy úgy képzelte el a sportversenyeket, hogy azokon olyan emberek indulnak, akik egzisztenciálisan megengedhetik maguknak, hogy hobbiból, úriemberek módjára űzött testedzésük eredményét összemérjék egymással. Elég sokáig vegetált is az általa kitalált olimpiai mozgalom, amelynek eseményei mínuszos hírek voltak a korabeli sajtóban, sokszor a megrendezés is nehézségekbe ütközött. Ma annyira nem szokás felemlegetni, de az 1936-os berlini olimpia adott lendületet a mozgalomnak, mert a nácik meglátták benne a tömegember befolyásolásának lehetőségét, így az Akarat diadala elvezetett a Nemzetek fesztiváljához és a Szépség ünnepéhez. A világháború után a komcsi rezsimek vitték tovább a szép náci hagyományt, és használták a kapitalizmusnál fejlettebb társadalom igazolásához némi nacionalizmust is megengedve. A nyugati világ később ébredt, ők egy másik - üzleti - vonalon kezdtek el nyomulni. Aztán a konvergenciaelmélet igazolásául szépen össze is értek, mára kokszgyárak versenyévé silányítva az egykor nemes eszmét. Ezek után kik azok az idióták, akik komolyan szurkolnak egy bármilyen mezben bármilyen nemzetet képviselő két lábon járó kísérletilabor-szökevénynek? Talán azok, akik a lényeget még nem érthetik.

A másik dolog a sporteredmények inflálódása, amely folyamat egyébként a fentiekben írtak következménye. Régebben Novotny Zoltán zseniálisan fejből tudta rengeteg sportág eredményeit évtizedekre visszamenőleg. Ma azt hiszem ő is zavarban lehet, mert a sportipar egyre gyorsuló ütemben szállítja az új és újabb "sikereket". Tegye fel a kezét, aki képes megjegyezni, hogy kinek játszották a himnuszát egy tetszőleges versenynapon három számmal korábban bármely sportágban! Tucat és talmi lett az egész, a kreténeknek viszont dagadhat a keble a semmire. És erre az emberi ostobaságra játszik rá a politika azokban a szerencsétlenebb sorsú országokban, ahol a valós társadalmi teljesítmény pótolható ezzel a talmi szarral. Tegyék, de nélkülem.

Nálunk, magyaroknál nem jó a helyzet, mert adóforintokból tömik az élsportolókat, akik ezzel költségeiket a társadalomra hárítják. Érdekes módon a nyereség viszont az övék. Csakúgy, mint a különböző - élethosszig tartó - járadékok. Kérdem tisztelettel, hogy mi végre? Versengő társadalmakban ez nem így van. Kokszolják ott is a sportolókat, de ez saját felelősségre megy. Keres annyit, amennyit az ügynöke kiszorít, aztán megél belőle, ahogy tud. Nem pátyolgatják, ha visszavonul, talál magának más megélhetést. Vagy nem. Kit érdekel? A lakatos megélhetése sem érdekel senkit. Mitől más egy sportoló?

A magyar sportoló rendkívül kényelmes helyzetben van. Több sportágban még eredmény sem szükséges a gondtalan élethez. A focit meg se említsük, már a szövetségi kapitány szerint sincsenek meg az európai szintű képességek. Az európai szintű fizetség viszont hála a Jóistennek - meg a tök tehetségtelen Viktornak - azért megvan. (Régi javaslatunkat felelevenítve, most már tényleg jó lenne, ha a szövetségi kapitányi posztot lottósorsolás útján töltenék be, mert ilyen kiemelkedő gázsi mellett ilyen szar eredményt bárki tud produkálni.) De jellemzően a többi sportágban sincsenek produktumok. (Ez alól egy kivétel van Sinkovics úr megfigyelése szerint: "A seggnyalás a legnépszerűbb sportágunk.") Akkor mire dagadjon a honfiú kebel?

De tudják kérem, még ezt is el lehetne nézni. Bele lehetne nyugodni, hogy semmi teljesítményű emberek a magyar emberek nyakán élősködnek. (Hosszú Katinka azért feszíti a húrt az ingyenes uszodahasználattal.) Két dolog azonban irritáló. Az olimpiai bajnokokat példaképként mutogatják a jövő nemzedékének, mint akik sokat tettek a nemzetért, az ifjúság nézzen fel rájuk. Ezért kapnak egy rakat valójában meg nem szolgált pénzt az adófizetőktől, járnak közönségtalálkozókra, mert ők még látták Lenint, motivációs tréningeken bohóckodnak stb. Jó, legyen. Ám egyre többükről derül ki, hogy kábszerrel kereskednek, fogyasztanak, korrupciós pénzekből borgiáznak, szóval nem kifejezetten példaképek. A derék Olimpiai Bizottság ingerküszöbét nem lépik át ezek az ügyek. Ímmel-ámmal dünnyögnek valamit, de az apanázs megvonását erkölcsi okból nem merik meglépni. Azt üzenve, hogy a döntéshozók sem különbek, csak róluk még nem derült ki a személyre szóló stikli. Szépen vagyunk, hát! De csak dagadjon az a nemzeti kebel az egymást mentő erkölcsi hulláktól! Megérdemlik!

A másik bicskanyitogató új szokása élsportolóinknak a stadionépítések követelése. Kell kézilabda stadion, meg atlétikai. Mint egy falat kenyér! Valamelyik reggel nézem a Mókát, ahol egy Baji nevű futó és a kis Gyulai követelik az új atlétikai stadion megépítését. Nem tudom ki ez a Baji - talán volt egyszer helyezett valami világversenyen - de rohadt irritáló. A stadion tervszinten kerül százhúsz milliárdba. Lesz az kétszázötven is mire megvalósul - mint a vizes szar - de ki számolja. (Közben a közszolgáltatásoknál éppen szükség lenne erre a pénzre, amely több millió embernek tehetné könnyebbé életét, de nem, kell a zsozsó néhány ember bulijára! Ezt támogatja a Baji meg a hozzá hasonlók.) Az üzemeltetés költségét megbecsülni sem lehet, a Purczeld Ferenc Stadion fenntarthatóságát már a kormánymédia is kétségesnek találja. Nagyon kell hát még egy ugye? Ráadásul Baji a világbajnokság idejére maximum a mészcsíkok felfestéséért felelős mánáger lehet, hiszen addigra kiöregszik. És miképp a vizes szar megrendezése sem hozott semmit az országnak, az atlétikai sem fog. De ha annyira akarják, hát nosza! Vegyenek fel hitelt, és szálljanak be saját vagyonukkal, ha olyan jó üzlet, biztos megéri. Tegyék! Drukkolok nekik! Igazán! De az adófizetők péniszével verni a csalánt nem túl tisztességes.

Mindezek miatt elegem van az élsportolóknak nevezett rezsimkurvák erkölcstelen követelőzéséből, meg azokból a fél- vagy egészen hülyékből, akik üres lózungként használt nemzeti érzésből támogatják a stadionépítésnek álcázott pénzmosást, mert olyanok ők, "mint a porba hullott mag, mi többé nem ered".

Eltelt kb. egy hónap az önkoris Fidesz-szopás óta - Gyászberényben, Pöcs úr birodalmában a megsemmisítésig halmozták az alkalmatlanságot - és nincs válaszuk az okokra. Szánalmasan nem mernek szembenézni a valósággal. Van némi mellébeszélés, Kövér hozta megbuggyant formáját, a közpénzből kitömött, közvéleménykutatónak álcázott pénzmosók vinnyognak a gazdi kegyeiért, Fábry úr szordínóban motyog valamit a nagy arc kisebbre szabásának kényszeréről, osztán ennyi. Az egész szervezet lehalt, Viktorra vár, aki most kezd felébredni abból az álomból, amibe Tóni pasa és sameszai évek óta ringatták. A kis pufi maga is dermedt, és rémülten dörzsöli szemét, hogy mi a fene legyen. Tanácstalan ő is, csak ezt nem mondhatja meg, mert szerte szétfut az egy tábor, és cafatokban lóg az egy zászló. Segítsünk hát kedvenc pici dundusunknak!

A Fidesz kormányzása arra a politikai ígéretre épül, hogy jobb országot képes létrehozni, mint amilyent a negyven évig regnáló kommunisták és a húsz évig liberálisnak hazudott - valójában a '45 után kialakult moszkovita brancs által szilárdan kézben tartott - demokrácia összetákolt. Ez utóbbiból az embereknek különösen elegük lett, mert a rendszarváltáskor az volt az ígéret, hogy pár éven belül - miután kialakítottuk a jogállamot és kiépítettük a szabad piacgazdaságot - nyugati életszínvonalon élhetünk egzisztenciális biztonságban. Sőt ha csatlakozunk az Unióhoz, még cukrászdát is nyithatunk Bécsben! Ehhez képest húsz évből néhány évet leszámítva - első Orbán kormány utolsó két éve, a Medgyessy kormány két éve - életszínvonal-esés jutott osztályrészül, a végén egy jó nagy adósságválsággal, amely az addigi szerény egyéni eredményeket is annulálta. A világok legjobbjának tartott liberális demokrácia pedig nem védte meg a kisembert a lecsúszástól, cserében magas lóról oktatott, hogy ők a hülyék, amiért nem értik a modern kor kihívásait. A népek köszönték szépen a lenézést, és Viktorra szavaztak, aki éppen rendszerkritikus plebejus politikusnak mutatta magát. Az volt Viktor ígérete, hogyha minden magyar lészen, akkor lesz itt jó világ. Nosza. Hajrá Viktor, hajrá magyarok!

Eltelt tíz esztendő és mi lett? Az a folyamat zajlott le, amelyet Szabó Lőrinc: Vang-An-Si című versében olyan zseniálisan leírt immáron nyolcvannégy esztendeje: "Tíz év... S a szent hívta a császárt és a Tanácsot. - Kész vagyok, itt a művem! - s az új világra kitárta a négy ablakot. ... - Őrültek! Elűztem a kalmárt!... - A tied éppúgy becsapott! - Bankpénz helyett... - De katonákkal Hajtottad be a kamatot! - Az úri tőke... - Spicliké lett! - A papok... - Azért nincs eső! - Munkahadsereg... - Mint a börtön! - Jövőtök... - Ma kell, nem jövő!" Viktor nem váltotta be a magyarok reményeit, az általa kiépített ország rosszabb lett, mint a korábbi változat. Ugyanis a világ is változott a tíz év alatt, amelyhez nem sikerült alkalmazkodni. Létrejött egy személyi függéseken alapuló, versenyképtelen gazdaság, egy sajátjait meglopó tolvaj elit, egy ezek hatására a hazájából menekülő magyarság, összességében egy bukóspirálba került ország.

A derék magyarok pedig egyre többször találkoznak a mindennapokban az eredménytelen kormányzással akkor is, ha a rezsim körmeszakadtáig igyekszik propagandájával titkolni tehetségtelenségét. Ma már közhelyszámba megy, hogy az oktatás egyenesen szar, nincs elég orvos, már az időpontfoglaláshoz is időpontot kell kérni. Egyre szenvtlenebbül tolják a magánegészségügyet, miközben tíz éve azt üvöltötték, hogy az: "Egészségügy nem üzlet!" A magánnyugdíj pénzeket Viktor addig védte, míg eltűntek. Most az a módi, hogy spóroljon mindenki, ha nem akar éhen dögleni idős korában. A közszolgáltatások a béka segge alatt, a szemetet nem viszik el, a MÁV százhúsz évvel van lemaradva attól, amit ma vasútnak hívunk, stb. És elkezdődött a polgárok személyes életébe való belemászás is. Nem tudni ki volt az a barom, aki kitalálta a kötelező hatéveskori iskoláztatást elvéve a szülőtől a döntés jogát, miközben a feltételek sincsenek meg. Ugyanez a nyelvvizsga-kötelezettséggel, amelyet úgy írnak elő, hogy az állami iskolákban nincs olyan infrastruktúra (tanár), amely (aki) lehetővé tenné a kötelezettség teljesítését. Miközben tehát az ország lerohad, magánéletükben cseszegetik az embereket, infláció a köbön, megy a süket duma a sikerekről és egyre pofátlanabbul folyik a közpénzlopás. Minden szarra - stadionok, sportvilágverseny-rendezés stb. - van pénz, csak az magyarok életminőségének javítására nem jut valahogy. Csoda, hogy besokallnak a népek, és meggyűlölik a Fideszt?

A másik gond maga a Viktor. Akkora a szája, mint a Bécsi kapu, teljesítménye viszont nulla. Az európai politikából gyakorlatilag kiszorult. Ma már csak balkáni maffiózókkal, nemzetközi pénzmosókkal, posztszovjet kánocskákkal, "Ne légy hülye!"-törökökkel fotózkodhat. (A tartótisztnek való jelentésadást ne vegyük diplomáciai eseménynek.) Elhűlve nézem, mivel indokolja a külpolitikának nevezett ámokfutást. Berlin - Moszkva - Isztambul háromszög! Atyaisten! Ez a miniszterelnök?

Törökországnak Ankara a fővárosa, és nem véletlenül. A törököknek nincs és nem is lehet szava Európában, nekik annyi van megengedve, hogy Kis-Ázsiában bohóckodjanak, nem több. Polaton keresztül való pénzmosáson kívül mi a fenét akar ez a szellemi toprongy a törököktől? Viktor európai szereplése még lesújtóbb. Akkor veszik elő Európában, ha bajkeverőre van szükségük. Macron például kajakra azt a verziót nyomja, amire a franciák évszázadokig használták a magyarokat - Bethlentől a Zrínyieken, Thökölyn, Rákócziakon keresztül Kossuthig - keltsenek rebelliót a germánok hátában. (Amikor pedig a nagyon okos Deák, a snájdig Andrássy és a korrupt Tiszák végletesen hozzákötötték Magyarországot a krautokhoz, gyorsan megsemmisítették egy kis kastélyban.) A bajkeverő Viktor áldásos tevékenysége miatt a magyarokat nagyjából úgy utálják Európában, mint Trianon előtt. Szép jövendő vár ránk.

Belföldön sem jobb a teljesítménye. Viktor beleunt a belpolitikába. (és régi szórakozása, a foci sem hozza az adrenalinfröccsöt). Ennek oka, hogy hatalomtechnikai eszközökkel jelentősen visszaszorította az ellenzéket, pártjában nyikkanni sem mernek nélküle. Légüres térben lebegő politikai ikonná vált, új játszóteret kellett hát találnia magának. Legokosabb Lajos regnálása idején kettős hatalom volt a Fideszben, Viktor a politikai térfélen vitézkedett, Lajos az üzleti ügyekkel foglalatoskodott. Lajos kipöccintésével Viktor új terepet kapott, és megszerette, mert rájött, hogy a pénzosztogatás legalább annyi élvezetet okoz, mint a politikai játszmázás. (A kettő együtt maga a mámor.) Ráérzett az ízére, és a napi szürke kormányzati melót felváltotta új hobbija, a seftelés. Ettől igazi üzletembernek érezheti magát, talán még a Sorost is lepipálja. Annyira tetszik neki újdonsült szórakozása, hogy közben elfelejt kormányozni. Ettől viszont léket kap az egész rendszer. Új homokozójában csupa siker Businessman Viktor élete. Persze úgy könnyű, ha tévedéseinek tízmilliárdokban mérhető árát a magyar emberekkel fizetteti meg. (Lásd például az olasz biztosítási piacon való gyermeteg hasalás, vej tizenhárom milliárdja, Fáraó úr sajnálatos halála okán eltűnt stex stb.) A probléma tehát az, hogy élveteg Viktor elérte pályája zenitjét, de maga természetesen nem érzi, sőt új passziójában örömét leli. Ebben a közegben meg már szinte természetes, hogy senki sem meri a táborából felvetni, hogy a politikai közösség túlélése érdekében be kellene fejeznie a mókát. (Amúgy felesleges is, mert nem az az embertípus, aki rendelkezik a belátás képességével, így amíg el nem veszik tőle kedvenc játékszereit, magától nem fogja odaadni, ha rá is megy az ország.)

Ennek hiányában mire számíthatunk? Rövidtávon kapkodásra. Lesz egy kis pénzosztás a plebsznek, hátha lenyugszanak. Megy tovább a siker duma, amíg fel nem kenődünk a következő válságra. Lesz biztos valami átalakítás is, mert ha nem Viktor szervez át, akkor esetleg eszébe jut valakinek Viktor felelőssége, és őt szervezik ki. Jobb ezért megelőzni a bajt, és a szart rákenni az ostoba szpáhikra.  Nos, kb. ennyi. Középtávon az várható, mint a vörösöknél 2006 után. A tolvaj elit nem bízik a 2022-es győzelemben - ezt persze nem kötik Viktor orrára - és még többet lopnak. Sokan össze is fognak veszni a koncon - emberi tényező - megindul a kipofázás, a helyezkedés, a "belülről bomlasztottam" mentegetőzés megalapozása, a titkos átállás előkészítése. (A főkolomposoknak az evakuálás megszervezése.) Mindennel fognak foglalkozni, csak velünk, magyarokkal nem. Erkölcsi megtisztulás? Ne tessenek tréfálni... Jó kormányzáshoz szükséges átalakítások, személyek? Kacag a máj...

A lényeget pedig egyetlen rezsimszolga sem veszi (veheti) észre. Az emberek gyűlölik a Fideszt, és már személyesen Viktort is. Ő volt az utolsó reménye ennek a szerencsétlen országnak. Most pedig ott vagyunk ahol a fenti vers tanulsága: "Elnémult kétszázmillió szív, csak kettő beszélt odabent. - Hiába! - sóhajtott a császár. - Nincs remény! - sóhajtott a szent. - Úgy-e, mégis a régi rend jobb?! - tapsolt a győzelmes Tanács. És Vang-An-Si befalaztatta a szent torony négy ablakát."

Két esztendeje, egy sötét novemberi este szemerkélő esőben egyik kezemben esernyővel, a másikban aktatáskával és bevásárlószatyorral egyensúlyozva igyekeztem elérni hazáig. Sikerülni látszott a mutatvány, már az utcánkba fordultam, onnan alig száz méter a kapu. Az esős félhomályban inkább csak érzékeltem, mint láttam, amint a szomszéd házban lakó idős hölgy jobb kezét furcsán előre tartva megáldja az aszfaltot. Elsuhantam mellette, udvariasan köszönve. Aztán bent ültem egy pocsolyában, esernyő, aktatáska a földön, a vacsorának való szétgurulva. Az idős hölgy pedig a fejem felett visított, hogy megzavartam Fifike utcai piszkítását. Kiderült, hogy az öreglány a ma divatos hosszú pórázon tartotta a drága Fifit, és míg ő a járda egyik oldalán ácsorgott, addig szeretett ebe a járda másik oldalán ürített békésen egy fa takarásában. A köztük lévő drót pedig frankón a lábamra tekeredett, melynek következtében én és a téma az utcán hevertünk. Persze a vén banyának állt feljebb, és elnézéskérés helyett jól lecseszett. Na, akkor lett elegem a kutyatartókból.

A Glóbusz társadalmát megosztó kérdésre: "Kutya vagy macska?" - én a kutyapártot erősítem, mert volt nekem mindkettő, de a kutyámmal lehetett valamit kezdeni, a macska reménytelenül öntörvényű volt. A kutyák mindig is közel álltak hozzám, gyerekkoromban a nagybátyáim híresen harcias dögeitől sem féltem, akik megérezhették bennem a "kutyasuttogót", és - a rokonság meglepetésére - sosem bántottak. Amikor saját kutyára tettem szert - megmentve a túlszaporodásból eredő kivégzéstől - sokat hülyéskedtünk, és igazuk lehet azoknak, akik szerint a kutya egy idő után olyan lesz, mint a gazdája. Az én kutyámból egy minden hülyeségre kapható, barátságos, mindenkivel bratyizó, bohém kretén lett. Nem is volt igazi kutya, pórázt sosem látott, cserébe nem is fogadott szót. Egy kutyaidomár bizonyára a fejét fogta volna impertinens uraság kunsztjait látva. Viszont nem ijesztgetett senkit, a környék gyerekei számára ő volt a mindig dögönyözhető ugrabugráló szőrcsomó. Ez is lett a veszte, valaki elvitte. (Kutyakiképzők most igazolva látják, hogy nem való mindenkinek kutya, mert aki nem tud rendet tartani a falkájában, az annyit is ér.) Szerethető cimbora volt, az elvesztéséből adódó fájdalomra gyenge vigasz az lehetett csupán, hogy életutam nem sokára elkanyarodott, ahova nem tudott volna követni. A későbbi életszakaszaimban nem fért bele a felelős kutyatartás, ezért nincs kutyám. Nem vagyok tehát megrögzött kutyaellenes, sőt remélem, egyszer a megfelelő feltételek mellett megadatik, hogy beszerezzek egy "leghűbb barátot".

A városi kutyatartók azonban mintha nem látnák be korlátaikat, és különböző okokból mégis tartanak kutyát. Ráadásul milyeneket? Golddiggerek előszeretettel pózolnak a patkánynál alig nagyobb, kutyának jóindulattal nevezhető élőlényekkel. A kemény srácoknak pitbulljuk van természetesen. Idősebb hölgyek a mostanában divatos földszintes fehér kutyusokban utaznak, amelyek esetleg betöltik a férji funkciók egy részét is. Lehet, hogy kisebbségben maradok a véleményemmel, de ha már az ember kutyát tart, akkor az legyen valódi kutya, ne kutyapótlék.

A kutyatartás közösségi kultúrája sajnos alig változott, pedig az azt lehetővé tevő infrastruktúrában van változás. Épültek kutyafuttatók, ennek ellenére sok helyen a játszótereken mozgatják ebeiket a mindent okosba megoldó gazdik. Ötvenméterenként van kutya ürülék zacskó elhelyezésére alkalmas zöld-sárga kuka, mégis tele az utca kutyaszarral. Ez most különösen aktuális, mert a lehulló levelek alatt meglapuló kutyaszart ki sem lehet kerülni, így sokaknak lehet kéretlen szerencséje. A cipő - rosszabb esetben a lakás - tisztogatása közben pedig hálás szívvel gondolhatunk felelőtlen embertársainkra, akiknek édi-bédi kutyusaikkal ismeretlenül is a legbizalmasabb kapcsolatba kerültünk. A kutyapisa pedig a leggondosabb gazdi mellett is kellemetlenül folyik ide-oda a járdákon. A belvárosban közlekedő városlakó úgy érezheti magát, mint elcsépelt halivúdi kalandfilmek szereplője, akinek megfelelő helyre kell lépnie a kincshez vezető úton, különben elnyeli a mélység. Aki nem lép jól, az hányásban, emberi ürülékben vagy kutyaszarban-húgyban találja magát.

A közösségi közeg mellett a mikrokörnyezetben is tudnak gondot okozni a kutyások. Társasházban lakó ifjú ismerősöm teljesen kialvatlan egy ideje, mert a szomszédban lakó nyanya zsebkutyája állandóan ugat. Napközben, ha elmegy valaki a lépcsőházban, azonnal rákezd. Pár hónapos gyerekük mellett ez nem nagy boldogság. Elszunnyad a pici, felugatja a kutya. Éjszaka még izgibb. Valamire bekattan és ugat. Az öregasszonyt valamiért nem érdekli a probléma, talán mert nem az övé. Mit lehet ilyenkor tenni? 

Szándékoltan fogalmazok sarkosan, amikor azt mondom, hogy városokban kutyát tartani felelőtlenség mind a kutyával, mind embertársainkkal szemben. Értem persze a mögötte meghúzódó érveket is, amelyekből néhány - társtalanság, szeretet nyújtás igénye - méltánylandó. Csak ne a többieknek kelljen viselnie (elviselnie) az egyéni élethelyzetek, kényszerek adta kényelmetlenségeket. Mint nekem a pocsolyában ülve, ahol elegem lett a kutyatartókból.