Rutinszerűen tettem volna el a kenyeret egy nylonzacskóba, amidőn rám tört a felismerés: nincs nylonzacskónk! Pedig szokott lenni, de mióta mindenhol a vacak papír staniclit kínálgatják, azóta a tartalékokat használtuk. Eddig. A jövőben semmi sem lesz, mert fokozatosan megdrágítják, visszaszorítják, és a tervek szerint meg is szüntetik. De hogy a jövőben mit használok az apróságok elrakására, talány. Mert nem nagyon látszik, hogy lenne helyette más. (Most majd jönnek a népiesek, hogy tegyem konyharuhába. Szegény nagyanyám - nem lévén nylon - így csinálta, jól ki is szikkadt a kenyér, de aki ezt nem élte meg, az könnyen osztja a hülye észt.) Tehát megint sikerült egy hangos társadalmi csoportnak végletbe hajszolni a többséget. Pedig lenne az arany középútra is megoldás, csak ahhoz gondolkodni kellene.

Régi amerikai filmeken csodálkoztam gyermekkoromban, hogy miért pakolnak papírzacskóba a bevásárlás során. Először is kényelmetlen, mert lefoglalja mind a két kezet, így például bemenni egy ajtón vagy hívni a liftet komoly kihívás. Másodszor bármikor kiszakadhat, de biztos nagy mulatság összeszedni a szétgurult vacsorakellékeket, amely ha sikerül, akkor jön a következő probléma, a cucc továbbvitele. Harmadszor esőben mit lehet kezdeni a szétmálló papír zacsival? Nem értettem, hogy miért nem használnak nylonzacskót, ott a halódó Nyugaton? Sokkal praktikusabb. És most ránk is az vár, hogy mindennapi bohózatunkon röhögjön az utca népe, amint kergetjük a konzerves dobozt a flaszteron.

A nagyon okosok előállhatnak azzal a jótanáccsal, hogy vannak ezek a vesszőből font kosarak, használjuk azt. Igaz, igaz. Csak ez a megoldás akkor jó, ha kifejezetten vásárlás a cél. Akkor lehet használni a kosarat, bár ez esetben is kényelmetlenebb, mint a nylon szatyor, mert önmagában nehezebb. Ezen kívül a munka utáni bevásárláshoz használhatatlan, mert ritkán megy az ember a munkahelyére bevásárlókosárral, míg a nylontáska összetűrve alig foglal helyet. Nem nagyon látszik alternatíva a hétköznapok amúgy is nehezen görgethető folyamatainak apró megsegítésére.

És mindezt miért? Mert a műanyag lassan bomlik. Hát a piramisok sem bomlanak gyorsan, ott vannak már ötezer éve tájidegenül a sivatagban, oszt még sem zavarnak senkit. Az új dili, az, hogy a bálnák, teknősök - cuki állatok behelyettesítése tetszőleges - gyomrában mikro műanyagokat találnak, amely szörnyű. Ez is igaz bizonyára. Meg az, ha jobban megnézik, akkor mikro köveket is találnak, mégsem parázunk, hogy eltűnik az Alpok. Szóval megy a hülyítés ezerrel, megalapozva a szívatást.

Úgy negyven éve vetette fel a műanyagproblémát először valamelyik unatkozó környezetvédő, vagy munkáját vesztett papírgyáros. Azóta vannak megoldások. Például az újrahasznosítás. Számolatlanul ömlött a pénz az újrahasznosító projektekbe. Ügyesen szelektíven gyűjtjük a műanyagot, amelyet állítólag ismét feldolgoznak. A tiltással viszont globálisan kerül beismerésre, hogy ez a módszer semmit sem ér. De akkor minek csuklóztatták a jónépet évtizedekig? Vagy valami jobb üzlet készülődik a nyírásunkra?

Pedig valószínűleg meg lehetne tartani a nylonzacskókat a praktikum jegyében, és vigyázni a környezetre is. Csak lépjünk vissza egy kicsit az időben és lessük meg a nylonharisnya történetét. Nagyon régi a tudásom e tárgyban - és lehet meg is csal -, aki jobban tudja, majd virtuális megkövezés mellett kijavít. Amidőn a DuPont cég rájött a nőiharisnya-igények szintetikus kielégítésének nyitjára, egyben egy komoly gonddal is szembesült. A nylonharisnyák annyira tartósak voltak, hogy egy nőnek egész életében elég lett volna tíz darab. Üzletileg ez annyira nem volt vonzó, ezért rontották a minőséget. Ma egy nő életében ezerszámra veszi a harisnyát, mert fut a szem, itt-ott szakad, beleakad a köröm stb. A profitéhség nagyúr, felülírja a tudományos eredményt. És mégsem meri betiltani senki a női nylonharisnyákat, pedig saját szememmel láttam, amint cuki delfinek vacsorára fogyasztották kilószám.

A nylonszatyrok betiltása viszont nem jelenti a politikai karrier végét. Pedig ebben az esetben is hasonló az ügymenet. A hagyományos funkciót - terhek cipelését - felülírta a reklámcélokra való felhasználás. A magyar nyelv szépen követte is a funkcióváltozást, ma már reklámszatyornak, reklámtáskának hívjuk ezeket az alkalmatosságokat. Márpedig egy reklámhordozó esetén nem a tartósság a fontos, hanem a minél gyorsabb elhasználás, kell a következő szlogennek a hely. Amely szlogen egyébként kifejezetten vissza is üthet hordozójára. Pár éve a metrón egy derék polgártárs szorongatta az ismert műszaki cég reklám szatyrát, amely azonban összehajlott, ezért a következő tulajdonságát árulta el magáról a kedves utas: HÜLYE VAGYOK! Magam azt nem szeretem, ha saját pénzemért jártamban keltemben reklámozhatom valamelyik áruházláncot, ezért igazi anarchista módon gondot fordítok arra, hogy a versenytárs reklám szatyrába pakoljak. Ha Lidlbe megyek, biztos, hogy ALDI-s szatyrot viszek, a Tesco-Auchan reláció természetes. Kíváncsi vagyok, adnak-e helyette inkább a sajátjukból ingyen, de eddig nem volt szerencsém.

A reklámcélokból gyengített minőségű szatyrok aztán egyre kevesebbet bírnak ki. Ma ott tartunk, hogy - a gyors lebomlásra hivatkozva - olyan ócska reklámszatyrokba pakolhatunk, hogy ha kicsit távolabb lakunk a bolttól, vagy lassabban megyünk, már út közben szétmállik a frissen megvett nylon.

A környezetvédelmi célok jók, elismerendők, csak a hétköznapokat sem kellene megnehezíteni. Értelmes kompromisszumot lenne célszerű kialakítani. Például meg lehetne tiltani a nylonszatyrok reklámcélra való használatát. Legyen egységesen mindegyik fehér vagy zöld tök mindegy. És meg lehetne határozni egy "tartóssági képletet", amely biztosítja a szintetikus termék elnyűhetetlenségét. Filozófiai váltásra lenne szükség, mert nem a fogyasztást kellene büntetni - hiszen a felhasználó is kiszolgáltatott a profitorientált előállítónak -, hanem a gyártást kellene szabályozni a technológiailag egyébként adott tartósság irányába. Mégsem ez történik, hanem: "A kétszer mérj, egyszer vágj!"-elv helyett jakobinus lendülettel hajigálják ki a szabályozók az előnyöket is.

Hogy pár éven belül mibe teszem a kenyerecskémet, hordozom a vacsorácskámra bevásárolt alapanyagocskákat, nem tudom, de már előre elegem van hiányukból.

A koronavírus elleni küzdelem megmutatta, hogy az emberiség nem teljesen érett meg a pusztulásra. A bajban összefogtak az emberek, és igazi közösségként segítették egymást. Kialakult a jófej világ.

Az új módi első számú nyertesei a nyugdíjasok voltak. Mert mi kell egy nyugdíjasnak? Figyelem leginkább. Az, hogy érezhesse önmaga fontosságát. És ezt az érzületet ez a társadalmi csoport kimaxolta. A kormány rohant bejelenteni a tizenharmadik havi nyugdíj visszaállítását, külön bevásárló-idősávot kaptak, önkormányzatok és társadalmi szervezetek önkéntes brigádokat állítottak fel ellátásukra stb. A járványhelyzet elmúltával jönnek a szürke hétköznapok, és a nyugdíjasok megint nem fognak érdekelni senkit. Sőt, ha esetleg jön a második hullám, akkor inkább már ne is fárasszák a társadalom más csoportjait, akiknek lesz egyéb gondjuk is, mint a nagyi pesztrálása.

Aztán az egészségügyi dolgozók, akik valóságos sztárjai voltak a rendkívüli helyzetnek. Altattak dokit és ápolót ingyen, hordták nekik a kaját, tapsolták őket, és talán még plusz pénzt is kapnak, mert jók voltak. Mostanra viszont kikerültek a reflektorfényből, a dolgos hétköznapokban a társadalmi elismerés visszaáll a korábbi, nem túl magas szintre. Sőt egyre többen beszélnek a láblógató egészségügyi dolgozókról, a járványra hivatkozva ellátatlanul maradt betegekről. Érzik a társadalmi figyelem és megbecsültség lanyhulását ők is ezért - ha hinni lehet a pletykáknak - egyre többen merengenek a sokkal jobban fizető külföldi karrierépítésen. Hogy a Covid bumeráng esetén ki fog a lélegeztetőgép mellett állni, ma még nem érdekes.

Jófejek voltak a digitális oktatással magukra hagyott tanárok is. Ha egy oktatási statisztikával foglalkozó összevetné a tavalyi jegyeket az ideiekkel, a nebulók meglepő előrehaladását mutathatná ki. Még pár hónap karantén, és a pisateszt smafu lesz a magyar gyerkőcöknek. Ebben a kiugró eredményességben nagy szerepe van a jófej tanároknak. És annak, hogy Y generáció előbb tanulta ki a digitális puskázást mint tanáraik a digitális oktatást. A szeptemberi iskolakezdéssel viszont itt is vége lesz a jófej világnak, újból tanulni kell, skacok!

A munkáltatók jófejsége már nem ilyen egyértelmű. Voltak, akik emberségből, üzleti számításból, az átmenetiségben reménykedve, a kiépített csapatba fektetett energia megtartása érdekében igyekeztek megőrizni dolgozóikat. A multik kihasználva a munkajogi szabályokat szabadságokkal, munkaidő-átcsoportosításokkal tartották fenn munkaerőbázisukat. A kb. kéthavi leállást keményen le fogják dolgoztatni, de legalább tettek valamit. Ahol a munka jellege megengedte, a munkáltatók átálltak a home office nevű vudu varázslatra. És láss csodát! Kiderült, hogy nem feltétlen kell reggel nyolckor blokkolni ahhoz, hogy elkészüljön a munka. A magyar kisvállalkozók jelentős része nem volt jófej, mert nem lehettek azok. Tartalékaik alig lévén ők már az első napokban tabula rasát csináltak. A leggörényebbek természetesen a magyar/nemzeti nagyvállalkozók valának, akik felvették a munkaerő megtartására kapott állami támogatásokat, majd a pénztártól való távozás után azonnal ki is rúgtak egy rakás magyar embert. És ez az egész történt a jófejség korszakában. A hamarosan bekövetkező illúziók szétfoszlásával keményedni fog a munka világa is. Kíváncsi vagyok, hogy az otthondolgozás elterjed-e jelentősen olcsítva a munkáltatók költségeit (irodabérlés, munkába járás stb.).

Aztán ott vannak a vendéglátósok, akik a nehéz időkben igyekeztek jófejek lenni. Az ügyesek hamar alkalmazkodtak, és átálltak a kiszállításra. A kiszolgálás korrekt volt, az árak sem szálltak el. (A megrendelők nyomtak egy kis plusz borravalót a futároknak jófejségük jeleként.)  Persze ebben a szegmensben is egy NER-csicskának kellett észrevetetnie magát jófejség hiányból. Ez a kis rojtocska valami olyasmit brekegett, hogy nem kellene a vendéglátósoknak jófejeknek lenniük, mert az rontja a szakma nívóját. Az ész megáll az ilyen T-né született Saját Láb betyárkörtéit nyelvével eltávolító Csicska Maxi megnyilvánulásától, amellyel fényesen bizonyította, hogy a nemzeti tőke jobb, erkölcsösebb mint a nemzetközi karvaly tőke. A vész alábbhagyásával a jófejség is lelohadt vendéglátóséknál. Ennek egyik oka, hogy a vendégek is alkalmazkodtak, és megszokták a házhozszállítást. Minek fizessen ki valaki egy limonádéért nyolcszáz forintot, ha otthon is össze tudja dobni negyven froncsiból? Pedig ezen van a nagy haszon. Így aztán eszetlen emelések vannak a szektorban, amellyel jelzik, hogy vége a jó fej világnak. Valahol persze maguk alatt vágják a fát, mert a drágaság kevesebb vendéget fog vonzani, a negatív spirál sokakat fog lerántani.

A nyári könnyedség elmúltával fogunk rájönni, hogy elmúlt az egymást támogató, segítő jófej világ is. Kár érte, mert egy picit megmutattuk, hogy tudunk jobb emberek lenni. A keményedő világban magunk számára is észrevétlenül fogjuk felvenni a pléhpofát a rosszabbik énünk elfogadásához. És ebből a világból már előre elegem van.

Mi a jó az Indexben? Az, hogy van.

Mi nem jó az Indexben? Az, hogy elegem van.

Elegem van az Index kormányzati abuzálásából. Mondom úgy, hogy virtigli polgári, konzervatív liberálisként nekem is sok alkalmanként az Index balossága, túltolt liberalizmusa, pc-mániás hülyesége. Ugyanakkor kevésnek találom a valódi politikai, társadalmi, hatalmi folyamatok elemzését, a lehetséges következmények felvázolását. Mindezekkel együtt úgy gondolom, hogy nem kellene az Index-macera srácok, mert előre kimutatjátok a félelmeteket.

Normál esetben el lehetne viccelni azzal, hogy mit fog Viktor reggelente olvasni, mi? (Na, jó a Népsporton kívül.) A fos kecsma lapokat, amelyeket saját vezetőjük minősített olvashatatlannak? Azokat ma sem olvassa, hiszen arról panaszkodik úton-útfélen, hogy őtet rugdossák a sajtómunkások. Márpedig a kecsma fosokban nem rugdossák, ergo azokat nem olvassa. És itt van a rezsim rókája, amely megfogja az ő csukáját. A hülye, de szorgalmas nemzeti szpáhi kinyírja az ellenzéki lapokat, ezzel maga a rezsim vezetője is elveszít valami fontosat. Azt a fórumot, ahonnan megtudhatná, hogy melyik szpáhija mennyit lopott. Tőle. Mert ez ugye a saját lapjaiból valahogy kimarad. És esetleg kaphat visszajelzést a közhangulatról, ha már a Tóni féle mérések - miként az önkormányzati választások bebizonyították - szart sem érnek. Úgyhogy előre a hülyeség sztrádáján! Hajrá Magyarország! Hajrá Viktor!

Viszont most nem normál eset áll fenn, és ennek fel nem ismeréséért az Index is megérdemli a bírálatot, mert szokás szerint nem gondolkodik, hanem békaperspektívából visong. Tudom én, hogy az egzisztenciális fenyegetettség, a munkahelyi közösség egymást erősítő, hergelő érzelmi spirálja most elveszi az energiákat, de talán feltehető a kérdés: Miért? Miért akarja Viktor beszántani az Indexet? A válasz pedig súlyos. Félelmében. A gazdasági összeomlás hónapokon belül társadalmi robbanással fenyeget. A szomorú igazság az, hogy valamilyen formában nagy córesz lesz. Az amcsiknál láthatjuk előjelét, és Európában is megjelentek a baljós árnyak. A magyar társadalom máshogy reagál, de reagál. Az előrelátóan gondolkodó Viktor igyekszik felkészülni. Egyfelől Derelye főszakácsként kirámolja a kamrát, másfelől el szeretné odázni a boldogtalan véget. Ehhez szükséges az ellenzékinek tekintett sajtó kinyírása. Az Index nagyfalat, óvatosan kell vele bánni, mert könnyen lehet az ügyből nemzetközi balhé. De a hatalmi logika mentén így vagy úgy mégis meg fogják lépni. Erre kell készülnie a szerkesztőségnek, nem visítani, mint egy sötétben inzultált hölgynek. "Győzelem vagy halál". Vagy háttéralku az "ahogy lehet" magyar módija: az olvasók becsapásával.

Egyes ballib körökben nagy tisztelete van a becsomagolt bőröndön ücsörgésnek mint ellenállási formának. Én akkor kezdenék el pakolni, ha Gyurcsány felhergelt pribékjeivel vörös lovon belovagolna a Karmelitába. Ezt elkerülendő hagyni kellene a társadalmi szelepeket működni. Például az Indexet. Az Indexnek pedig elvszerű megközelítésből merészebben kellene számon kérni, és korrekciókra kényszeríteni a Hatalmat.

Seggnyaló orgánumból van elég, mégsem olvassa őket a kutya sem. Nagyjából független portálból kevés van. Ritka kincsek, vigyázni kell rájuk. Az Indexre is. Ezért van elegem az Index megerőszakolására irányuló kormányzati szándékból.

Ez egy spoileres bejegyzés lesz, aki meg akarja nézni a nagyszerű alkotást, ne olvassa tovább.

A Netflixen egészen kiváló filmek találhatók, csak egy kicsit böngészni kell. Vannak lengyel művek is, az egyik egy bűnügyi, a címére nem emlékszem, csupán arra, hogy Breslau van benne. Amely egy lengyelnek vörös posztó, de mit tudják ezt a Netflixesek? Szóval szegény lengyelek költséget nem kímélve leforgatnak egy krimit Wroclawban, és a nemezközi filmforgalmazás eladja mint Breslaut. (Magyarhonban lehetne Boroszló.) Gondolhatták a jó polákok, hogy akkor leforgatnak egy olyant, amelyet nem lehet kiforgatni. Ez lett a 365 nap.

Unalmamban két hete néztem meg mit sem tudva arról az előzményről, hogy ez volt az utolsó mozifilm, amelyet a járvány előtt bemutattak Lengyelországban, és amelynek akkora sikere volt a női nézők körében, hogy távozásuk után külön szárítani kellett a plüssüléseket. Azóta is támadják az emancipunci szervezetek a szokásos sületlenségekkel, ne is vesztegessünk rá klaviatúra-koptatást. Ez a film ugyanis műfajában zseniális.

Három szál az, amely miatt csodálattal néztem ezt a filmet. Az első, hogy olyan lengyel. Megpróbál a lengyel vallásos erkölcsösség határain belül maradni, amely már önmagában komikus egy maffiafilmnél. A főhős papája például az első snittekben - sokkal többen nem is fordul elő - nemet mond a gyermekprostitúcióra vonatkozó üzleti ajánlatra. Nope. Lengyeles nem? Kábszer tonnaszám, rabszolgakereskedelem dögivel, kurvák futtatása, bérgyilkosságok napi rutinnal, de gyermekprostitúció, na, azt már nem. Aztán a derék Massimo ledurrant valakit a saját palotája pincéjében, amelynek Malgorzsata - vagy hogy hívják - szemtanúja lesz. A bűnös természetesen megérdemelte, a lengyel tyúk nem is problémázik sokat ezen az apróságon. Ahogy egy lengyel elképzeli a maffia működését. Szegénykéim! A nagyfőnök, amint saját kezűleg intézi a gyilkosságokat, mert az erre szakosodott közmunkásai biztosan sztrájkolnak. Pláne a saját kecójában úgy, hogy minden arra kódorgó - fél Palermo - láthatja. A világ boldogabb felén olyan lengyelesen szegényesnek látszik a Nagyfőnök magánrepülője is, amelyben egy ócska függöny a térelválasztó. Így amikor a derék Massimó orális élvezetekben részesül, a tőle másfél méterre iszogató alkalmazottak unatkozva nyugtázzák a boldog véget. Mi, magyarok a Borkai videónak hála hitelesnek fogadjuk el a jelenetet, legfeljebb azért lehet pici hiányérzetünk a rendezők felé, mert nem vették figyelembe a "Minden Fekete Pákó dal számít!" mozgalom emblematikus alkotását, az "Add ide a didit!" címűt aláfestő zenének. Aztán azok a lengyel arcok, mint digók! Na, az a legröhejesebb! Már a legendás Stirlitz kalandjai során felfigyeltem arra, hogy ha Schellenberg vagy Müller olyan jellegzetes orosz sztyopa fejjel rendelkezett volna, mint az őket alakító színészek, Himmler kérdés nélkül állítatja őket falhoz. Szóval a casting során nem árt, hogy a színész küllemében is hiteles legyen. A sztyopa fejű consigliere önmagában nevetséges, alább tárgyalt téblábolása szintén. Végül a lány megálmodása is tipikusan lengyel. A lengyel vallásos és romantikus irodalom gyakran használja az eredeti történet kifordítását. Az original storiban Mária ébred arra, hogy éppen teherbe ejti a Szentlélek. A lengyelek férfi hősei pedig sokszor álmodnak Szűz Máriával. Ez biztos a hitbéli megingathatatlanságot, elkötelezettséget akarja szimbolizálni. (Arról a sárgás-fehér, kissé ragacsos folyadékról, amelyet a hősök ébredéskor találnak, nem szokott szó esni.) Ezt a hagyományt modernizálva viszi tovább a film. A kiváló Massimo kómájában látja a "Lányt", akit megfestet és keres mindenfelé. Lengyelesen komoly és életszerű.

A másik szál a maffiafilmes. Először azt hittem, hogy az egész film maffiasztori lesz, de már az elején paródiába csapott át. Nemcsak az erkölcsös maffiózó miatt, hanem azért is, ahogy lelövik a papát. Honnan jött a lövés? Egy bazi magas bástyán dumcsiznak a tengerpartján. A csacska rendező nagyot akar mutatni, így a lövés után kapunk egy totált a helyszínről, amelyből kiderül, hogy senki sem lehetett lőtávolban. Akkor honnan? Valószínűleg a forgatókönyvíró foteljéből, máshonnan nem lehetett. Aztán, mikor a sztyopa fejű consigliere bejelenti a Nagyfőnöknek, hogy hülyének tartja és nem őt, hanem a család érdekeit szolgálja, akár ellenében is. Hát nem tudom, Vito Corleone tanácsadója mennyi sót evett volna meg azután, hogy beköpi a fenti dumát. De a lengyel consigliere megteheti. A felső tízezer kokós bulijának megrendezéséhez szakértőnek esetleg fel kellett volna kérni az ibizai bár reklámarcát, akkor talán hitelesebbre sikerül. Így kicsit gumicsizmás. Pláne Massimo lövöldözésével. A vége a legparodisztikusabb. A consigliere megtudja, hogy a Nagyfőnök macáját random ki akarják nyírni. Mit csinál egy polák consigliere? Elkezdi hívogatni a jó Massimót, de az éppen foglalt, mert Malgorzsatával édeleg. Erre személyesen lohol megvinni a hírt, és pont akkor ér főnökéhez, amikor a szívszerelem éppen megboldogul. Aztán néz hülyén. Egy digó tanácsadó a tudás birtokában azonnal hívja a kocsit, és utasítja a sofőrt, hogy új útvonalon menjen egy biztonságos találkozási pontra, ahová odarendel két tucat testőrt. A helyi választókerületi elnökkel kis maffiózóval pedig közli, hogy a Nagyfőnöknél alkalmassági feltétel szokott lenni jegyesének megóvása. Erre kis maffiózó mozgósít mindenkit a pizzástól a papig, és lenne olyan védelem Malgorzsatának, hogy ahhoz képest a svájci retesz átjáróház. De akinek polák consiglierere futja, az már áshatja is el az asszonyt.

A harmadik szál a pornóba bújtatott semmi. Az emancipunci tábor ezt kifogásolja azzal az indokkal, hogy lealacsonyítja a nőket. Ezzel tulajdonképpen egy platformra kerülnek a férfikompániák ötödik sör után bátor hangadóival, akik szerint minden nő kurva. (Érdekes egyébként, hogy főleg olyan hölgyek kardoskodnak a női erkölcsökért, akiknek ilyen kihívásokkal nem szükséges naponta szembe nézniük.) A pornós semmi kezdetben párhuzamosan fut. Massimo utazik haza a magángépén, a sztyuvi lelkesen lepippantja. (Remélem Anikó asszony nem látta a filmet, mert eszébe jut mit művelhet Viktor magángépén, amely nem az övé. A Cornstein úrral való közös gatyás utazás már több mint tizennyolcas karika.) Közben Margit sem tétlenkedik. Valami munkahelyi feszültség levezetése érdekében próbálja bekeríteni az ő kőbunkó Jacekét, aki lerázza. Erre rutinosan előveszi világító játékát és vonaglik egy sort. Ezeket az Isten is egy párnak teremtette! Találkozás, győzködés, pucérkodás, aztán életmentés után teljes megadás a jachton. Amelynek minden sarkában erős hullámokat keltő mozgást végeznek. A gyakorlatsor elején még ott sopánkodik a polák tanácsadó, az orgazmusoknál vagy leszállt a hajóról vagy ő filmezett, mindenesetre nem látszik. Boldog is lehetne az end, hiszen megtudjuk, hogy útban van a következő kis gyilkos gazember a Föld nevű sárgolyóra, de az erkölcsös lengyelek ezt nem vállalják be. Egy lengyelnél az abortusz ugye nem jöhet szóba, inkább kinyíratják szegény csajszit. Valami rejtélyes gyilkos - régi szerető, meglőtt konkurencia - elteszi láb alól a lengyel felemelkedés kézzel fogható remekét.

Ennyi a történet. Ezért hörögnek a hörgők. Pedig nagyon jó, rég szórakoztam ekkorát a világ működését ennyire félreértő, parodisztikus alkotáson. A film zenéjét tudom kifogásolni csupán, mert nem kellett volna újat írni. Elég lett volna, ha Gergely Róbert elbúgja: "A szerelem dalával elindult Margitka Ledobva láncait Távol otthonától kóborolt Margitka Elkísérte vágyait". Ezért elegem van azokból, akik nem értékelik ezt a tömény paródiát.

A Fény utcai piac környékén volt dolgom egy szép napfényes délelőtt. Eszembe jutott, hogy vinnék egy kis epret a rokonságnak. Maszk fel, határozott léptek a bejárat felé. Ott viszont egy zöld mellényes kerub udvariasan elzavart a francba, mert ránézésre nem vagyok hatvanöt. Igaza van, tényleg nem vagyok. Tudomásul vettem, csak nem értettem. A piac személyzete sincs hatvanöt és éppen olyan védőmaszk volt rajtam, mint rajtuk, bár én nem taperoltam össze a portékát. Ha tehát fertőzés esete forog fenn, azt hiszem, én kevésbé vagyok veszélyforrás. Gazdasági szempontból sem meggyőző a hajtás el fele, mert mindenki arról picsog, hogy milyen nehéz a gazdaságnak, aki meg pénzt vinne, annak kiteszik az ő szűrét. Hát, ha ez van, akkor ez van. Ja, és van még isteni igazságszolgáltatás hülyeség ellen! Gurulok hazafelé, és látom, hogy az utcán egy kitelepült árus epret árul ládaszám. Ott nincs nyugger sáv. Veszek pár kilót, és sajnálkozva, de röhögök a piacon.

Aztán kínomban röhögök magamon. Nálunk a vírus előtt úgy szokott menni a főzés, hogy életem párja előveszi a receptet, és ahogy halad lefelé a hozzávalók sorában, úgy jön rá a hiányzó összetevőkre. Ilyenkor megy a felszólítás: "Valaki menjen át a boltba!" Természetesen én egy valaki vagyok, és megyek. A következő hiány észlelésnél újra. "Gyalogolni jó." - hirdette Zsiga bácsi, és igaza volt. Legalább lemozogja az ember gyereke előre az ebédet azzal a három-négy kilométerrel. Hanem a vírus betett ennek a jól bejáratott mozgásörömnek, mert a készletek számosak valának, boltba alig kellett menni. Az enyhüléssel viszont visszajött a korábbi rendszer, amely egy új érzéssel egészült ki: a pofáraeséssel.

Megy a Valaki büszke örömmel háromnegyedtizenkettőkor a boltba egy kiló lisztért, amidőn az árufeltöltő foghegyről odaszúrja, hogy: "Ide nem lehet bejönni!" Akkor esett le, hogy ez a hülye szabály még megvan. Formálisan igaza volt a szorgosan pultot támasztónak, de valójában - mint az hanghordozásából érződött - csak beteges hatalmi hajlamait élte ki. Ő sem volt hatvanötnél több, rajta sem volt vegyvédelmi felszerelés. Ráadásul a boltban nem volt senki. Esetleges beengedésemmel - és Hamilton kerékcseréjét megszégyenítő gyorsaságú vásárlásommal - nem veszélyeztettem volna senkit. Osztán mégsem. Átkozva az én korlátlan felelősségű Viktorom felmenőit, szellemi képességeit, megtoldva némi jó kívánsággal a pokol felé vezető útján, kivártam a delet. Meg még egy kicsit. Mert tizenegy óra ötvennyolc perckor egy idős házaspár betért vásárolgatni. Ezt kérem szó szerint érteni. Nem célzottan szerezték be a portékát, hanem úgy ráérősen sétálgattak a gondolák között. Kint gyűlt a sor, mert a pénztárosnak az volt az álláspontja, hogy amíg a derék nyugdíjas polgártársak élvezkednek, addig nem szabad őket zavarni a fiatalabb generációnak. Az öregek ezt meghallva még visszavettek a tempóból és csiga üzemmódba kapcsoltak. Hát lett vagy negyed egy mire a népek anyázó sorfala között, de a "jól megszívattunk titeket" boldogság érzettel arcukon kibóklásztak a kócerájból.

(forrás: napi.hu)

Na, most tényleg mi értelme van ennek a szabálynak? Semmi. A korlátozások feloldásával a derék nyugger oda megy, ahova akar. Tömegközlekedhet, plázázhat, strandra mehet, ezer helyen fertőződhet, kénye-kedve szerint spájzolhat be koronavírusból. Csak a boltban nem, ahol ezzel másokat akadályoz.

És a legjobb. "Rabelében, szabad Talmud olvasása közben dohányozni? - kérdi a tanítvány. Nem, nem szabad, mert elvonja a figyelmet a Talmudtól! És Rabbi, szabad dohányzás közben Talmudot olvasni? Hát persze, Talmudot olvasni mindig helyes cselekedet! - jön a bölcs válasz.” Ez a vicc jutott eszembe, mikor délután öt felé a Lidlben találkoztam több nyugdíjassal, akik békésen - holmi biztonsági őröktől nem zavartatva - vásárolgattak. A nyugger sáv rám - mint hatvanöt év alattira - vonatkozik kilenc és dél között, de a nyugdíjasra nem vonatkozik tilalom ezen idősávon túl. A társadalom többsége tehát nyugodtan szívjon a nyugdíjasok miatt, a nyugdíjasok viszont tobzódhatnak úri kedvük szerint. Szép, kövér, ostoba szabály ez, amelyet szeretett kormányunk a nem inaktív népesség kifejezett b...sztatására talált ki, és tart hatályban.

Bár a nyomás növekszik megszüntetésére, Viktort ismerve inkább meghosszabbítja Lovasberényig, amelyből elegem van.

Nemrég két rendőr levezett egy szülést a Blahán, amelyért kétszeres elismerés illeti őket. Először a helytállásukért, másodszor pedig azért, mert bebizonyították ország-világnak, hogy szükségtelen a szülészorvos, a szülésznő és a kórház, a rendőrség képes megoldani az ilyen bonyolult helyzeteket is. Ezek után ki meri vitatni, hogy az egészségügy jó kezekben lesz a Rendőrminisztériumban. Kicsit más lesz, mint amit eddig megszoktunk, de a fejlődés nem állítható meg. Aranka néni csodálkozik majd, amikor Kovács XII őrmester rendel a Doktor úr helyett, mert látványát korábban az utcán járőrözve szokta meg, ám mit lehet tenni, ugye. Csodálkozása fokozódni fog, amikor az őrmester úr megméri a vérnyomását, és veszi is elő a sárga csekket a határérték túllépéséért. Ha a normál vérnyomás 120/80, akkor Aranka néni ne bravúroskodjon a maga 180/120-ával. A vércukormérést a gondos biztos úr kiterjeszti alkohol- és drogtesztre is, amelyből kiszámítható, hogy Ari néni tegnap nem vezethetett volna. Még egy bünti. Az egészségmegelőzési felvilágosítás pedig úgy zajlik, hogy Aranka néninek le kell feküdnie a padlóra, ahol Kovács XII körbe rajzolja, majd közli, hogy így jár, aki egészségtelen életmódot folytat. Drága Aranka egy harmincezer forintos bírsággal, bevont jogosítvánnyal, rettegve hagyja el az orvosi rendelőt ezzel csökkentve jövőben az indokolatlan orvos-beteg találkozások számát. Két hét alatt rend lesz, semmi kétség.

És mindez azért, mert a folyamatnak van egy látható vonulata és van egy nehezebben észrevehető. A látható mezőben a nemzet Viktora egy tök alkalmatlan magyarkodó svábra bízta az egészségügyet, a kultúrát, oktatást és még egy csomó mindent. Aki jellemtelen is, mert igazgatókat rúg ki utasítása be nem tartása miatt, melyet utólag pofátlanul letagad. Ezt a kevlár orcájú minisztert mégsem csapja el Viktor, hiszen akkor be kellene ismernie tévedését, és jól is jön neki ez a hiú majom, ezért inkább kiszervezi alóla a minisztériumot. Amelynek egy része már Palkovicshoz került, az egészségügyet pedig vigye egy darabon a Pintér. Közben Viktor a sváb jellem történelmi érdemeiről lamentál. És be kell látni, Viktornak igaza van, hiszen Incitatus szenátor érdemei is történelmiek, kétezer év óta hivatkoznak rá a históriában.

Pedig Viktor még csak az út elején jár, ma csupán külön bejáratú Incitatusából csinál minisztert, holnap kedvenc focilabdáját is kineveztetheti, és sor kerülhet imádott sonkájának miniszterré avanzsálására (bár amilyen kis önző azt megtartja magának). De nem értem ezt a sváb nemzet doktorát sem. Amennyire beleszeretett az ősmagyar történelembe, bizonyára sokat ábrándozott arról, hogy milyen hősi tetteket hajtott volna végre a honfoglalás korában. (Szerencsére nem tudja, hogy a kultúra is hozzátartozik, különben már ráfestette volna magát a Körképre, amint párducos Árpád oldalán hont foglal. A svábok mint nyolcadik törzs.) Amikor viszont cselekednie kell, kiderül, hogy alkalmatlan. Árpád seregében egy ilyen képességgel rendelkező a rabszolgák között csicskázhatott volna a küblik ürítésének nemes feladatával küszködve. Pocsék dolog lehet szembesülni a tükör előtt saját alkalmatlanságával, hát álmodik magáról egy hős eposzt ez a szerencsétlen, szánni való szellemi nyomorék.

Viktor pedig midőn sátorban ébredt, azt hitte régi fickóssága tért vissza, ám csupán pocakja képezte a sátorrudat. Sebaj, tévedését ebben az esetben sem látja be, rohan a rádióba bejelenteni az örömhírt, hiszen eddig úgy tudta: Az Úr adta, az Úr elvette. Anikó asszony nem sietett korrigálni, neki így is, úgy is egy gonddal kevesebb. A péntek reggeli ima közönsége áhítattal hallgatta a szerény önvallomást a biológiai csodáról, és alig várja a szájba áldozást. Igazán azonban Viktor akkor lenne macsós, ha elzavarná Incitatust, minisztériumát szétszedné úgy, hogy az egészségügyet, az oktatást és a kultúrát valami vállalható - horribile dictu - hozzáértő káder vezetné. Ám ezt nem teszi, mert nagyon is jól jön a plebsnek szánt felszín ricsaja a valóság elfedésére. Hiszen amíg a nép és a szakma ennek az alkalmatlan pojácának a szappanoperájával van elfoglalva, addig sem veszik észre, amit Viktor tesz.

A felszín alatt ugyanis a fickós macsónak eszébe sem jut a kormányzati szempontból racionális megoldás, mert beelőzi egy fontosabb szempont. Mivel nem foglalkozik üzleti ügyekkel, nevezzük inkább másnak. Mondjuk, legyen "Az egészségügy magyar kézben való megtartásának" programja. Most is abban van ugyan, de az orvos bárók, a beszállító cégek nem jó magyarok, a Viktor tud jobb magyarokat. A járványhelyzet előtt megindult az egészségügy elleni kommunikációs, pénzügyi, és hatalmi felvonulás, amikor a lejárt és elismert tartozásokat nem akarta kifizetni a kormány. Ez a magatartás polgári demokráciákban megengedhetetlen. Az, hogy a jogos kifizetésekről a Belügyminisztériumban kelljen tárgyalni az adóhatóság jelenlétében, kicsit kuláküldözés jellegű, de hát kimondta, hogy ezek nem komcsik. A járvány átmenetileg betett a magyar egészségügy megteremtése című programnak, ám ami késik, az nem múlik.

Az egészségügy a jövő nagy üzlete - bár ezzel nem foglalkozunk -, aki piacot tud csinálni magának, hatalmasat kaszálhat. (Ha már a család turizmus üzletének kampó.) Különösen az elszegényedő emberekre lehet számítani, mert a gyógyulásra senki sem sajnálja a pénzt. A vékonyka nemzeti szpáhi réteg, és a soványodó középosztály magánbiztosítással próbál majd védekezni, a lecsúszottaknak ott lesz a hitel. Utazásra most egy darabig úgysem lehet felvenni, műtétre meg kell. Így lehet majd az egészségügy minden oldalán lehúzni a magyarokat. Az egyik oldalon a jó magyarok (család) kezében lévő biztosító beszedi a biztosítási díjat, a jó magyarok (család) kezében lévő bank adja a hitelt, a másik oldalon a jó magyarok (család) kezén lévő kórházak sok pénzért nyújtják a szolgáltatást, melyhez a jó magyarok (család) kezébe lévő vállalkozás beszállít a rendszerbe ("porod is neki szolgál"). Az egészségügyben dolgozók szakértelmükkel járulnak hozzá a nem üzlethez, akiket aprópénzért dolgoztatva megpróbálnak röghöz kötni. (Május elmúlt és hol a beígért ötszázezer?)

Ezt viszont nem lehet levezényelni piaci alapon, és ehhez kevés az alkalmatlan/jellemtelen Incitatus, ezért kellenek a rendőrök. Kovács XII őrmester rendelése csupán színes átmeneti folt lesz a magyar egészségügy szebb jövőbe vezető egén, amíg megregulázzák/betörik az orvostársadalmat és az egészségügyben dolgozókat. Majd megszokják. Miért is elégedetlenkedjünk hát? Így van ez jól a kilenc millió birka országában.