Ez a bejegyzés hosszú lesz, azt meg minek olvasni ilyen melegben, lapozzanak. Ámbár a magyar történelem - máig ható - tragédiájának új szempontú megközelítése talán megér félórácskát.

Mérsékelt elitistaként őszinte csodálatomat és elismerésemet szeretném kifejezni dr. Orbán Viktor Mihály korszakos miniszterelnök úrnak, amiért zseniálisan kezelte a trianoni centenáriumot. Olyan igazi viktorosan. Mindenki azt a kapta, amit akart, és senki sem kapott semmit. Az utódállamok kezdetben kicsit paráztak az évfordulótól - az oláhok keménykedtek -, aztán megnyugodtak látván, hogy a szittyák olyan papírkutyák, akik már ugatni sem tudnak. A székelyek próbálkoztak valami semmire sem jó petícióval, de a szalmaláng nagy röhögések és diszkrét kuncogások közepette elparázslott. A hazaiak többsége teljesen közömbössé vált Trianonra, keveseket érdekel az egykor volt Magyar Királyság. A határátkelésen gondolkodók meg minek terheljék bőröndjeiket felesleges kövekkel, hiszen a kő marad, új hazájukban ezekre nem lesz szükségük. A Trianonnal egyáltalán foglalkozók két csoportra oszlottak. Az egyiknek fáj Trianon. Nos, ők megkapták Viktortól, amire úgy vágytak, fájhat nekik tovább. Fájdalmukban gyújthattak őrtüzeket, mondhattak versikéket, énekelhettek dalocskákat, rendezhettek konferenciákat, hátha rájönnek száz év után az okokra stb. A másik tábornak nem fáj Trianon, ők azon szórakoztak, hogy olyanokat szóljanak be a fájósoknak, amire derék hazaáruló moszkovita őseik is büszkék lennének. Erre fájósoknak még jobban fájt, amely miatt feljogosítva érezték magukat arra, hogy nem fájósoknak ők is odakenjenek, ahol meg nekik fáj. Most aztán mindenkinek fáj minden és lám, Viktornak úgy szólván ingyen volt az egész. Tehát még egyszer: nagy voltál, Viktor!

Miután jól kikacagtuk a száz év után sem értőket, essünk bele saját csapdánkba, és próbáljunk magyarázatot adni a Magyar Királyság random szétesésére. Nem várva ettől az eszmefuttatástól semmit, csak egy "hátha talánt", a könnyebb megértés kedvéért Egon Friedell stílusában.

Ha kellően messziről nézzük az akkori folyamatokat, akkor egy külső és két belső problémára vezethető vissza régi dicsőségünk éji homályba veszése. Akik a külső okot jelölik meg, legtöbbször valami háttérhatalmi összeesküvést orrontanak. Na, ők igen ostobák valának, mert nem veszik észre, hogy nem kellett háttérhatalom. Volt egy teljesen nyilvános is. Úgy hívják: Amerikai Egyesült Államok. Ők nyerték meg a Nagy Háborút. A módszer, viszont amivel megnyerték, annyira újszerű volt, hogy a csacskák még ma sem értik. Nem katonailag nyerték meg ugyanis, hanem titkosszolgálatilag.

A XX. század elejére kiderült, hogy a globalizálódó világot nem lehet gyarmatosítani, azt vezetni kell. (Az orránál fogva persze, de ezt nem kellett mindenkinek tudnia.) Nem lehetett már a régi jó kalóz módon eljárva kiszipolyozni a szipolyokat, hogy akinek ez nem tetszik, azt a vörös kabátosok ágyú elé kössék. És elindult a "Minden fekete kéz számít!" - mozgalom is, így a kiváló belgák sem csapdoshatták le kedvük szerint a négerek kacsóit. Más megoldások kellettek, amely természetesen nem egyszerre pattant ki valaki fejéből, mint Pallasz Athéné Zeuszéból, hanem szép lassan - sokszor ellentmondásosan - alakult ki.

A század elejére három hatalom jelentkezett be az angol-francia dominanciájú gyarmatok átvételével a világ vezetésére. A Meidzsi korszakkal nagyot lépő Japán világhatalmi törekvése ugyan kulturális okból nem volt komolyan vehető, de a Csendes-óceán térségében és a Távol-Keleten szerettek volna tényezők lenni, melyre az oroszok elkalapálásával jelentkeztek be. A Nagy Háborút okosan elkerülték, így kaptak húszegynéhány évet álmaik kergetésére. A másik globális kihívó a Német Császárság volt, amely viszont nagyon is komolyan veendő vetélytársként jelentkezett. Ám ők nem gondolkodtak új módszerekben, hanem az akkorit tették volna - igazi porosz módra - hatékonyabbá. Valószínűleg sorba állították volna a zebrákat, vadászati szabályzatot készítettek volna az oroszlánoknak, aztán über alles. A fritzek annyira nem gondolkodtak új modellben, hogy a Nagy Háborút is gyorsan le akarták zavarni: természetesen az ő győzelmükkel. Átvették volna az angol gyarmatokat, parádéztak volna egyet a Champs-Élysées széles sugárútján, és karácsonyra már együtt koccintottak volna a nagymama emlékére az unokatesókkal és egyéb rokonokkal. A harmadik játékos az USA volt, a hatalmasra nőtt és vezető szerepét szép lassan kialakító USA. A helyzetet bonyolította, hogy a német és amcsi gazdasági érdekek az új technológiák terén - acélgyártás, autóipar, elektronika, bankhálózatok, vegyipar - sokszor egybefonódtak. Keresztbe-kasul tulajdonoltak egymásban az akkori cégek és családok azt sem tudva hol kezdődik az amcsi tulajdon és hol végződik a német. Bonyolult volt a kérdés, és nem is volt egyszerű a megoldás. Az amcsiknak úgy 1915 körül eshetett le, hogyha a krautok - megnyervén a meccset - kipiszkálják az angolokat és a fansziákat a gyarmatokról, akkor nem őket kérik fel a világ vezetőhatalmának címszerepére. Első lépésben ezért elkezdtek proxi háborút folytatni az antant beszállítójaként. Mivel azonban a germánok ellen ez kevés volt, odahaza meg kellett győzni a közvéleményt a közvetlen beavatkozás szükségszerűségéről, amely nem ment könnyen. A farmerek, gyári munkások, kis egzisztenciák nem szaladtak meghalni az óhaza hadszíntereire. Kapóra jött az érzelmi megalapozáshoz a Lusitania elsüllyesztése, amelyre ráerősített a korlátlan tengeralattjáró-háború meghirdetése, végül pedig az angolok trükkje a Zimmermann-távirattal, amely mexikói támadást vizionált az USA ellen. Így már be lehetett lépni közvetlenül is a háborúba, hiszen az USA - mint azt himnusza is kifejezi - csak igazságos háborút vívhat. Igen ám csak, hogy Lindbergh jó tíz év múlva repüli át az Atlanti-óceánt sportteljesítményből, a szükséges ember- és hadianyag-átszállítás majd másfél évet vett igénybe. Közben pedig a központi hatalmak katonailag tulajdonképpen 1918 kora nyarára győztek. Az oroszok kiszálltak, és kedélyesen irtották egymást, az oláhok térden állva kértek békét, a rácok Korfun nyaraltak, a digók a totális társadalmi összeomlás szélén egyensúlyoztak, egyedül a nyugati front tartotta magát Párizs előterében. Bár a központi hatalmak helyzete sem volt rózsás, a katonai sikerek el tudták fedni a nehézségeket. Az antant esetében viszont nem volt mivel dicsekedni, a társadalmi robbanás 1918 őszére borítékolható volt.

És innen jött a nagy trükk. Saját társadalmát fordítani az ellenséges ország vezetése ellen. Ezt a titkosszolgálati módszert ráadásul a központi hatalmak - ha egyáltalán eszükbe jutott, mint például az ír felkelés támogatása - nem alkalmazhatták totálisan, mert visszaütött volna. (Lenint is azután alkalmazták, hogy Miklós lemondott.) Az osztrák császár nem támadhatta az olasz királyt azon az alapon, hogy kiáltsák ki a köztársaságot, mert egyfelől ilyet egy rokonnal nem tesz az ember, másfelől nem akart écát adni a hazai köztársasági eszme rajongóinak. A köztársasági USA számára viszont ez a skrupulus nem létezett, bátran bujtogathatott a központi hatalmak monarchái ellen. (Egyébként ez valamelyest visszaütött szövetségeseire is, mert a köztársasági gondolat annyira népszerű lett Európában, hogy az angol, olasz, belga királyi család győztesként alig bírta megőrizni trónját.)  

A nehezen formálódó döntés megszületése után már csak technikai probléma lehetett a megvalósítás. Nem volt bonyolult. A központi hatalmak vezető erejét a németek adták, így elég volt beijeszteni - a német társadalom belső gyengeségeit kihasználva - az egyeduralkodó Vilmost. A felforgatás terepei a kávéházak, piacok, gyárak, később a hadsereg egyes alakulatai, a bezártság miatt zendülésre kapható matrózok voltak. Igénybe vettek ehhez minden elérhető hálózatot, köztársasági irányzatokat, baloldali és pacifista mozgalmakat, lengyel és cseh függetlenségi szervezeteket, a Monarchiában kőkemény nacionalista felforgatókat, ortodox egyházat stb. Nem voltak finnyásak. Ígértek mindent, sőt mindent is, amit éppen hallani akart az adott népcsoport. (Lásd a wilsoni pontok, amelyek egyszerre jelölik ki az új világrend alapjait és hitegetik a háborúban megfáradt lakosságot.)

Vilmos a nyár közepére vette észre, hogy kezdi nem uralni népét. Ekkor jött a szörnyű hír az unokatesó Miki és családja brutális kivégzéséről. És jött még valami. Egy ajánlat. Nagy valószínűséggel Max Warburg, Vilmos tanácsadója volt az ajánlat hozója, akinek testvérbátyja éppen a dollár világpénz megalapozását lehetővé tevő FED gründolásával múlatta idejét. (Mondom, bonyolult viszonyok voltak.) Vilmos hezitált, de őszre rájött, hogy jobb senkitől sem zavartatva családjával Hollandiában éldegélni, mint egy pincében agyonlőve heverni. Vilmos mellett a központi hatalmak uralkodói is éltek a békés elvonulás lehetőségével. (Alkupozíciótól függően volt, aki lemondása árán legalább fiának megőrizhette a trónt.) Így ért véget a Nagy Háború.

Komplex viszonyok jellemezték a kort, elég sok ad hoc döntés született, bármennyire is szeretnék az egykönyvűek valami lineáris tervnek láttatni a folyamatokat, nagyon is összetetten működtek a dolgok. Lenin hazacsempészése Svájcból - szintén egy jól előkészített felforgatónak szánt titkosszolgálati akció - például jó ötletnek tűnt a németek részéről, amely rövidtávon haszonnal járt, perspektivikusan viszont ráfizettek. A háború ilyen módon való lezárásával az USA stratégiai célja megvalósult, legveszélyesebb versenytársa nem tudott nyerni, ők viszont kaptak húsz évet a németekkel/japánokkal történő végső leszámolásra - és ezzel a vezetőhatalmi pozícióra - való felkészüléshez.

A legfontosabb belső probléma abban jelentkezett, hogy a nemzetközi helyzet fokozódását a magyar politikai elit nem érzékelte és nem is érzékelhette, mert politikai rendszere erre alkalmatlan volt. Ennek is mély gyökerei vannak, kíséreljük meg feltárásukat. A magyar politikai rendszer Metternich köpönyegéből bújt elő, pontosabban csak abból bújhatott elő. De amíg előbújhatott, kellett egy kis - kb. másfél évszázadnyi - idő.

Történelemkönyveink a Rákóczi szabadságharc lezárásaként említik a Pálffy János és Károlyi Sándor megállapodásaként létre jött szatmári békét, amely valójában egy gyönyörű barátság kezdete volt a Habsburgok és a magyar politikai elit között. Ez a barátság nyert megerősítést a Pragmatica Sanctio elfogadásával majd annak megvédésével az örökösödési háború idején. A Habsburgok kaptak egy hozzájuk hű nemességet, amelyet megerősítettek részben külföldről (Schönborn, Pallavicini) részben felemeltek kétes kisnemesi horvát-dalmát családokat (Festetics, Grassalkovich). E szilárd barátságon a francia forradalom ütötte az első repedést, a Martinovics-összeesküvésnek nevezett bohózattal. (Vicces, hogy a tanulságot a népi írók mennyire nem vonták le ebből az ügyből, és máig naivan ragaszkodnak a "szabadság kisköreiben négy-öt magyar összehajol" legendájához. Pedig az úgy szokott lenni, hogy abból kettő-három valamelyik titkosszolgálat ügynöke, egy-kettő a balek. A titkosszolgálatok az érintett korszakhoz igazodnak.) I. Ferenc - dacára a magyar nemesség elkötelezettségének a napóleoni háborúkban - már nem tekintette a magyarokat barátainak és elkezdte kiépíteni elnyomó szervezeteit. A Metternich által összehozott Szent Szövetség gyanakodva figyelt minden forradalminak minősített mozgalmat, így a reformkor óvatos útkeresését is. A metternichi alku úgy nézett ki, hogy lehetett gazdaságilag gyarapodni, (fejlődött az ország), de ha valaki ezzel kapcsolatban politikai reformokon törte a buksiját, annak betörték a fejét. (Ismerős?) A jó Klemens egy nagyon rafinált, elnyomó rendszert fejlesztett ki, a hatalom szolgálatába állítástól, a kifinomult cenzúrán át a megfigyelésen keresztül a bebörtönzésig. Aki nagyon ugrált - Wesselényi, Kossuth - könnyen dutyiba találta magát, de a politikai és gazdasági ellehetetlenítés is általánosan használt eszköz volt a politikai ellenfelekkel szemben, akiknek egyébként eszükbe sem jutott a függetlenség kérdésének felvetése, csak a társadalmi fejlődésre próbáltak valamilyen választ adni.

Ez a kedélyes metternichi rendszer vadult meg a szabadságharc után. A kezdeti nyíltan agresszív, gyilkoló állam átalakult kegyetlenül profi elnyomóvá. A magyar közigazgatást rendszerhű Bach-huszárok váltották, a gazdasági fejlődésből az ország húsz évre kimaradt, a szabadságharcot támogató polgárságot, nemességet szisztematikusan - gazdasági, jogi eszközökkel - lehetetlenítették el, mindenhol besúgók, a nemzetiségeket rideg szakszerűséggel fordították a magyarok ellen. A magyarság erre a totális elnyomásra csupán passzív ellenállással tudott válaszolni, amely viszont növelte a lemaradást. A magyar politikai elitből szép lassan kikoptak a nagyformátumú gondolkodásra képesek - Széchenyi, Teleki erőszakos módon -, az emigrációt szeparálták, másokat amnesztiával vettek meg (Andrássy). Vezérürünek maradtak a megalkuvók, mint például a provinciális gondolkodású, vidéki nótárius Deák, akit valamiért bölcsnek kiáltottak ki. Már a '48-ban is inkább megbújt, aztán a Felirati Párt hangadójaként biztosította Edward királyt hogy, "...az istenadta nép Oly boldog rajta, Sire!", végül a Húsvéti cikkében jelezte alázatosan, hogy a magyarság megfőzetett, nincs ellenállás, kész totálisan behódolni az Udvarnak, csak helyi ügyekben legyen egy kis önállóság. Franci elfogadta a bilincsbe verésre felajánlott kezet, ez lett a kiegyezés.

Amelynek szokásos módon voltak előnyei: elsősorban gazdasági téren. A magyar városok magjának városképei azért hasonlítanak ma is, mert abban az ötven évben egységes elképzelés szerint alakultak ki. A politikai rendszer viszont tabu volt, amint Tisza mottójaként megfogalmazta: "Nem bolygatni!" (Metternich köpönyege.) Aki ezt megpróbálta, annak kampó vala. A választójogi rendszer kiszorította a függetlenség pártiakat, a függetlenségi gondolat nem jelenhetett meg a hivatalos politikában, képviselőit különböző módszerekkel üldözték. Aki viszont belesimult a rendszerbe, az panamázhatott kedvére, élhetett akármilyen züllött életmódot, a rezsim megvédte, akár mekkora volt a közfelháborodás. A '48-49-es eszmékhez ambivalens viszony alakult ki a fejekben. Délelőtt lehetett alázatos kérvényt írni az apostoli felségnek valamelyik honvéd szegényházba való bekerülés érdekében, délután pedig nagy hangon handabandázni a kávéházban a harctéri vitézségről. Működött a legvidámabb barakk. El lehetett temetni Kossuthot nagy társadalmi részvét mellett, haza lehetett hozni Rákóczi szívét népünnepély keretében, lehetett parádésan ünnepelni a honfoglalást, az ezeréves hazát. Mindent lehetett, de függetlenségi politikai alternatívát nem lehetett kínálni, arra azonnal lecsaptak.

Közben őfelsége hivatalnokai sem tétlenkedtek. Ott áztatták a magyarokat Nyugaton ahol érték, de ezt a provinciális magyar elit nem észlelte, mert a külpolitika nem tartozott a saját ügyek közé. Ha tehát a régi - Nyugaton, USA-ban népszerű - generáció kikopásával alakult is volna valamilyen önálló magyar külpolitikai kapcsolatrendszer, annak nehéz dolga lett volna. De nem is alakult. Nem volt rá igény. A magyar politikai elit abszolút Habsburg-alávetettségben egzisztált. Csupán elszenvedni voltak képesek az Udvar elemi külpolitikai hibáit, mint például a két oláh ország puskalövés nélküli egyesítése, amely veszélyességének felismeréséhez még csak távlatos gondolkodás sem szükségeltetett. Vagy az olasz és német egység megakadályozásának sok veszteséggel járó kudarca. Végül pedig a Nagy Háború teljesen felesleges, magyar szempontból eszement, megindítása.

Ellenpéldaként ott vannak a csehek, akik legalább négykulacsos - és ebből következően nagyon eredményes - politikát folyattak. Az első kulacsból ömlött a duzzogás a magyarokkal való kiegyezés miatt, Franci győzte őket vigasztalni. A második kulacs a Birodalomért való aggódást tartalmazta, állandóan egységesíteni akartak, Ferenc Frédi örömére. A harmadik kulacsban a szláv egység nedűje bújt meg, amely viszont Mikit zsongította el, küldte is a rubeleket. A negyedik kulacsban a Habsburgoktól való teljes elszakadás itala volt, amelyből Nyugaton kínálgattak nagy kedvvel. Így miközben vígan kiszolgálták az aktuális uralkodót, bármikor készek voltak megadni magukat, aranyat lopni, és elárulni bárkit (pl. Karcsit, Kolcsakot), ha érdekeik úgy kívánták. Mindig volt egy szabad vegyértékük a sunyizmusra és az árulásra. (Ilyenek ezek a csehek: sunyi szlávok, akikre a germánok ragasztottak egy kevés - könnyen lekopó - kultúrát. De - állapíthatjuk meg irigykedve - eredményesek.)

A magyar elitnek ilyesmi eszébe sem jutott. Szíveim annyira hülyék voltak, hogy amikor már mindenki számára - az osztrák örökös tartományoknak is - leesett, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el kell evezni a süllyedő Habsburg hajó mellől, ezek még mindig azon méláztak, hogy melyik magyarbarátnak mondott Habsburg kretént kellene magyar királlyá koronázni. Nem volt egy értelmes politikus sem, aki felismerte volna az új idők szavát, és függetlenségi programmal - a hadsereg szeptemberi hazarendelésével - védte volna a Magyar Királyság - nem a Habsburg Birodalom - határait. És nem volt egy rohadt magyar tábornok sem, aki kiadta volna a legendás: "Nyergelj, fordulj!" parancsot. Aztán amikor már tényleg mindenki leírta a Habsburgokat, befolyásos körök még mindig Karcsi visszatérését szervezgették. Szóval mit lehet kezdeni ilyen hülye elittel? Trianont nekik!

A harmadik ok a magyar társadalom lelkiállapota. A kor magyarjai rohadtul utálták elitjüket, akik kacifántos szavak mögé bújva, magyarkodva, a nemzetiségektől való félelemre játszva rabolták ki a magyar embereket. Következmények nélkül, mert ha az országszerte ismert panamista lenyilatkozta, hogy "Csak Ferenc József!", akkor nem eshetett baja. Politikai alternatíva pedig nem volt, mert azt ugye kegyeskedett az aulikus elit kicsinálni azt gondolva, hogy tud ő egy szájból hideget és meleget is fújni. Valahogy nem fért a fejükbe, hogy "Új műsorhoz új férfi kell". Így aztán a lakosság a sorsdöntő órákban ott állt összezavarodva világos célok, tekintélyes vezető nélkül. Kétségbeesésében belekapaszkodott a segghülye, ostobaságból hazaáruló Károlyiba, aki hamar lejátszott. A magyarokon úrrá lett a zavart félelem, a rájuk esett válságban nagypofájú vezetői szétfutottak, bennük nem bízhatott, hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell! Teljes lelki összeomlásban fogadta először a vörös terrort, aztán az oláh, rác, cseh megszállókat.

Einstein szerint: "Az őrület definíciója, ha ugyanazt a dolgot újra és újra megtesszük, de mindig eltérő eredményt várunk." Mi, magyarok száz év alatt negyedszer vagyunk ugyanabban a helyzetben, és eltérő eredményt várunk. Őrültek lennénk? Örkény ad rá választ: "Magyarország, rögeszme (orv.: "fixa idea"). Tízmillió lakosa van. Újabb hírek szerint gyógyítható, bár úgy sokat veszít a bájából."

Nem, nem hiszem, hogy kollektíve őrültek lennénk, csak pillanatnyi kényelmi okból nem akarunk gyógyulni, mert az fájdalommal jár, és a végén még elveszítenénk az örök vesztes báját. Ezért újra és újra ugyanazt a sikertelen politikai rendszert építjük fel magunknak ahelyett, hogy hagynánk már a fenébe Metternich köpönyegét. Harminc éve volt egy generáció, amely megpróbálhatta volna: nem sikerült. Talán egy újabbnak - ha a valós folyamatokkal szembe merve nézni szakít a rendszerbe kódolt vesztességgel - összejön. Addig marad az üres Trianonozás, fájósokkal és nem fájósokkal. Néha elegem van belőle, néha szórakoztat.

Az Index körüli bizonytalanság a blogszférában is megmutatkozik. Volt olyan blog, amely jelezte, hogy ezen a fórumon befejezi működését. A Blog.hu működtetői is érzik a bajt, ezért rimánkodó felhívásban kérik a blogolók bizalmát a jövőre nézve. Az előzmények alapján nem sok alappal. És most egy kis hazabeszélő sírás következik.

Leírtuk már, hogy egy-egy bejegyzésünk kikerülése a főoldalra sok mindentől függ, ezért ebben teljes megértést kell tanúsítania a bloggereknek, és mi ezt tesszük is. Ám az már elgondolkodtató, ha hónapokig negligálják a korábban szép látogatottságot jelentő blogot. Az külön érdekes, hogy mi nem pénzért írogatunk, a reklámbevétel sem a miénk, hanem a blogketrec gazdájáé. Aki megengedheti magának, hogy lemondjon erről a bevételről. A Nemzeti Szpáhizmus Rendszerében persze ez kevéssé meglepő, de legalább mulatságos.

Gyakoroljunk azonban önkritikát. Tudjuk - hát hogyne tudnánk -, hogy ez a kissé cinikusan gunyoros, erősen ironikus, itt-ott humorosnak szánt polgári megközelítés értelmiségi rétegműsor, mert nem illik egyik szekértáborhoz sem. A libernyákoknak elegük van belőlünk, ha elegünk van a túltolt liberós hülyeségekből, és azt szeretnénk, ha az embercsempész tömegáru fogná szépen az Allahját, az akbárját, a banánját és visszahúzna oda ahonnan jött, mert a görög-római-zsidó-keresztény-germán kultúrkörrel nem kompatibilis eszméket képviselnek. És nem szeretnénk, azt sem, ha a Majmok bolygója következő részét a mi statisztálásunkkal forgatnák. A Szabadságszobor most éppen jó helyen van: összetörve, homokba süllyedve fáklyája nem mutatna fényt az emberiségnek. De a majmok mégis így szeretnék látni, mert félnek a tűztől. Az illibernyákoknak is elegük van belőlünk, mert elegünk van abból, hogy egykori ikonunk különböző nevek alatt szétlopja az országot, kormányzás helyett valami elképesztő negatív spirálba lökve a magyar embereket, melyet már személyesen Debil Gyurka is kénytelen észrevenni csodás szemeivel. És azért sem vagyunk illibernyákék szíve csücske, amiért rámutatunk a rendszer visszáságaira, tarthatatlanságára, erkölcsi züllésére.

Ezért nem csodálkozunk, ha libernyák tabukat karcolgató írásainkat - a női vezetők alkalmatlansága, Gréta eszméi közti űr stb. - nem teszi ki az Index közéleti részlege. Viszont ámulunk, hogy ezek miért nem kapnak teret az illibernyák kompániánál, hiszen nem áll távol az ő gondolatviláguktól.  (Az külön szép, hogy az Index védelméről szóló bejegyzés sem ütötte át az Index függetlenségi szekciójának ingerküszöbét.) Az abszolút semleges cuccok - lengyel maffiafilm paródia, műanyagzacskók betiltása - gyanúsak mindkét tábornak, úgyhogy azok sem. Egy régi francia kalandfilm részletére emlékeztető helyzet, melyben a főhősök a csatatéren találják magukat és, hogy megússzák, készítenek egy olyan zászlót, amelynek egyik oldala az egyik sereg zászlaja, a másik oldala a másiké. Így vonulnak át a fronton, míg meg nem fordul a szél. Akkor aztán mindkét oldalról lövik őket. Az tehát a helyzet, hogy ha valaki nem úgy és azt ír, amit az adott szekértábor irányítói elvárnak, akkor annak kampó. Nincs hely a laza csak úgy írogatásnak. Elvárások vannak, 'oszt jó napot!

Amely egyébként kifejezetten rossz irány. Magam - tőről metszett liberálisként - azokat az oldalakat is szeretem olvasni, amelyekkel nem értek feltétlenül egyet. Ezért mindig örülök Vincentnek, meghallom a Bekiáltást, jót szórakozom a vörös blogokon, kíváncsian várom az 1001. leütést, és sajnálom Hakapesziék eltűnését stb. Egyszerűen azért, mert ezek a blogok érdekesek, szellemileg izgalmasak. A blogketrec színtelen-szagtalan-íztelen egyéb blogjai viszont sokszor unalmasak. A múltkor arról volt valami bejegyzés, hogy miképp alszik egy zsidó. A körmöm rágtam le az izgalomtól. (Első kézből tájékoztathatok mindenkit, hogy jól. Időnként - front, sérülések helyének bizsergése - rosszul.) De minek erről írni? Uncsi, sőt trendiként fogalmazva: uncsika. Ebből is látszik, hogy a kis Vaszilíj szpáhicska által üzemeltetett résznek semmi köze a bevétel orientált piachoz. Belátható időn belül ugyan olyan olvashatatlan lesz a felület, mint a kecsma fosok. Ehhez meg minek asszisztálni?

Elgondolkodtató ezért a jövő. Akarjuk-e, hogy ez az ország egyszer valahogy normális polgári demokrácia legyen vagy hagyjuk a fenébe? A választók láthatóan nem akarják. Az elitek - libernyák, illibernyák - dettó. Akkor mire verjük itten mi a nyálunkat, nem igaz? Maradjon hazánk - ez a gyönyörű ország - továbbra is saját vezetői által folyamatosan kirabolt, mindig másra mutogató sikertelen szánalomhalmaz? Vagy érdemes felmászni arra a keresztre a megváltásért? Ez a díl emma, véreim. Milyen lehet a deal, amit a blogtulaj kínálgat? Nem tudjuk, sok jóra nem lehet számítani, ám próbáljuk meg a pudingot. Írogatunk még párat, lesz benne ilyen meg olyan, meg még olyanabb. Oszt meglássuk mire jutunk.

Lehet, hogy csak oda, ahova Csokonai jutott, és nyomában megállapíthatjuk, hogy: "Az is bolond, aki bloggerré lesz Magyarországon!" Bár ebből a tanulságból azért elegem lenne.

Rutinszerűen tettem volna el a kenyeret egy nylonzacskóba, amidőn rám tört a felismerés: nincs nylonzacskónk! Pedig szokott lenni, de mióta mindenhol a vacak papír staniclit kínálgatják, azóta a tartalékokat használtuk. Eddig. A jövőben semmi sem lesz, mert fokozatosan megdrágítják, visszaszorítják, és a tervek szerint meg is szüntetik. De hogy a jövőben mit használok az apróságok elrakására, talány. Mert nem nagyon látszik, hogy lenne helyette más. (Most majd jönnek a népiesek, hogy tegyem konyharuhába. Szegény nagyanyám - nem lévén nylon - így csinálta, jól ki is szikkadt a kenyér, de aki ezt nem élte meg, az könnyen osztja a hülye észt.) Tehát megint sikerült egy hangos társadalmi csoportnak végletbe hajszolni a többséget. Pedig lenne az arany középútra is megoldás, csak ahhoz gondolkodni kellene.

Régi amerikai filmeken csodálkoztam gyermekkoromban, hogy miért pakolnak papírzacskóba a bevásárlás során. Először is kényelmetlen, mert lefoglalja mind a két kezet, így például bemenni egy ajtón vagy hívni a liftet komoly kihívás. Másodszor bármikor kiszakadhat, de biztos nagy mulatság összeszedni a szétgurult vacsorakellékeket, amely ha sikerül, akkor jön a következő probléma, a cucc továbbvitele. Harmadszor esőben mit lehet kezdeni a szétmálló papír zacsival? Nem értettem, hogy miért nem használnak nylonzacskót, ott a halódó Nyugaton? Sokkal praktikusabb. És most ránk is az vár, hogy mindennapi bohózatunkon röhögjön az utca népe, amint kergetjük a konzerves dobozt a flaszteron.

A nagyon okosok előállhatnak azzal a jótanáccsal, hogy vannak ezek a vesszőből font kosarak, használjuk azt. Igaz, igaz. Csak ez a megoldás akkor jó, ha kifejezetten vásárlás a cél. Akkor lehet használni a kosarat, bár ez esetben is kényelmetlenebb, mint a nylon szatyor, mert önmagában nehezebb. Ezen kívül a munka utáni bevásárláshoz használhatatlan, mert ritkán megy az ember a munkahelyére bevásárlókosárral, míg a nylontáska összetűrve alig foglal helyet. Nem nagyon látszik alternatíva a hétköznapok amúgy is nehezen görgethető folyamatainak apró megsegítésére.

És mindezt miért? Mert a műanyag lassan bomlik. Hát a piramisok sem bomlanak gyorsan, ott vannak már ötezer éve tájidegenül a sivatagban, oszt még sem zavarnak senkit. Az új dili, az, hogy a bálnák, teknősök - cuki állatok behelyettesítése tetszőleges - gyomrában mikro műanyagokat találnak, amely szörnyű. Ez is igaz bizonyára. Meg az, ha jobban megnézik, akkor mikro köveket is találnak, mégsem parázunk, hogy eltűnik az Alpok. Szóval megy a hülyítés ezerrel, megalapozva a szívatást.

Úgy negyven éve vetette fel a műanyagproblémát először valamelyik unatkozó környezetvédő, vagy munkáját vesztett papírgyáros. Azóta vannak megoldások. Például az újrahasznosítás. Számolatlanul ömlött a pénz az újrahasznosító projektekbe. Ügyesen szelektíven gyűjtjük a műanyagot, amelyet állítólag ismét feldolgoznak. A tiltással viszont globálisan kerül beismerésre, hogy ez a módszer semmit sem ér. De akkor minek csuklóztatták a jónépet évtizedekig? Vagy valami jobb üzlet készülődik a nyírásunkra?

Pedig valószínűleg meg lehetne tartani a nylonzacskókat a praktikum jegyében, és vigyázni a környezetre is. Csak lépjünk vissza egy kicsit az időben és lessük meg a nylonharisnya történetét. Nagyon régi a tudásom e tárgyban - és lehet meg is csal -, aki jobban tudja, majd virtuális megkövezés mellett kijavít. Amidőn a DuPont cég rájött a nőiharisnya-igények szintetikus kielégítésének nyitjára, egyben egy komoly gonddal is szembesült. A nylonharisnyák annyira tartósak voltak, hogy egy nőnek egész életében elég lett volna tíz darab. Üzletileg ez annyira nem volt vonzó, ezért rontották a minőséget. Ma egy nő életében ezerszámra veszi a harisnyát, mert fut a szem, itt-ott szakad, beleakad a köröm stb. A profitéhség nagyúr, felülírja a tudományos eredményt. És mégsem meri betiltani senki a női nylonharisnyákat, pedig saját szememmel láttam, amint cuki delfinek vacsorára fogyasztották kilószám.

A nylonszatyrok betiltása viszont nem jelenti a politikai karrier végét. Pedig ebben az esetben is hasonló az ügymenet. A hagyományos funkciót - terhek cipelését - felülírta a reklámcélokra való felhasználás. A magyar nyelv szépen követte is a funkcióváltozást, ma már reklámszatyornak, reklámtáskának hívjuk ezeket az alkalmatosságokat. Márpedig egy reklámhordozó esetén nem a tartósság a fontos, hanem a minél gyorsabb elhasználás, kell a következő szlogennek a hely. Amely szlogen egyébként kifejezetten vissza is üthet hordozójára. Pár éve a metrón egy derék polgártárs szorongatta az ismert műszaki cég reklám szatyrát, amely azonban összehajlott, ezért a következő tulajdonságát árulta el magáról a kedves utas: HÜLYE VAGYOK! Magam azt nem szeretem, ha saját pénzemért jártamban keltemben reklámozhatom valamelyik áruházláncot, ezért igazi anarchista módon gondot fordítok arra, hogy a versenytárs reklám szatyrába pakoljak. Ha Lidlbe megyek, biztos, hogy ALDI-s szatyrot viszek, a Tesco-Auchan reláció természetes. Kíváncsi vagyok, adnak-e helyette inkább a sajátjukból ingyen, de eddig nem volt szerencsém.

A reklámcélokból gyengített minőségű szatyrok aztán egyre kevesebbet bírnak ki. Ma ott tartunk, hogy - a gyors lebomlásra hivatkozva - olyan ócska reklámszatyrokba pakolhatunk, hogy ha kicsit távolabb lakunk a bolttól, vagy lassabban megyünk, már út közben szétmállik a frissen megvett nylon.

A környezetvédelmi célok jók, elismerendők, csak a hétköznapokat sem kellene megnehezíteni. Értelmes kompromisszumot lenne célszerű kialakítani. Például meg lehetne tiltani a nylonszatyrok reklámcélra való használatát. Legyen egységesen mindegyik fehér vagy zöld tök mindegy. És meg lehetne határozni egy "tartóssági képletet", amely biztosítja a szintetikus termék elnyűhetetlenségét. Filozófiai váltásra lenne szükség, mert nem a fogyasztást kellene büntetni - hiszen a felhasználó is kiszolgáltatott a profitorientált előállítónak -, hanem a gyártást kellene szabályozni a technológiailag egyébként adott tartósság irányába. Mégsem ez történik, hanem: "A kétszer mérj, egyszer vágj!"-elv helyett jakobinus lendülettel hajigálják ki a szabályozók az előnyöket is.

Hogy pár éven belül mibe teszem a kenyerecskémet, hordozom a vacsorácskámra bevásárolt alapanyagocskákat, nem tudom, de már előre elegem van hiányukból.

A koronavírus elleni küzdelem megmutatta, hogy az emberiség nem teljesen érett meg a pusztulásra. A bajban összefogtak az emberek, és igazi közösségként segítették egymást. Kialakult a jófej világ.

Az új módi első számú nyertesei a nyugdíjasok voltak. Mert mi kell egy nyugdíjasnak? Figyelem leginkább. Az, hogy érezhesse önmaga fontosságát. És ezt az érzületet ez a társadalmi csoport kimaxolta. A kormány rohant bejelenteni a tizenharmadik havi nyugdíj visszaállítását, külön bevásárló-idősávot kaptak, önkormányzatok és társadalmi szervezetek önkéntes brigádokat állítottak fel ellátásukra stb. A járványhelyzet elmúltával jönnek a szürke hétköznapok, és a nyugdíjasok megint nem fognak érdekelni senkit. Sőt, ha esetleg jön a második hullám, akkor inkább már ne is fárasszák a társadalom más csoportjait, akiknek lesz egyéb gondjuk is, mint a nagyi pesztrálása.

Aztán az egészségügyi dolgozók, akik valóságos sztárjai voltak a rendkívüli helyzetnek. Altattak dokit és ápolót ingyen, hordták nekik a kaját, tapsolták őket, és talán még plusz pénzt is kapnak, mert jók voltak. Mostanra viszont kikerültek a reflektorfényből, a dolgos hétköznapokban a társadalmi elismerés visszaáll a korábbi, nem túl magas szintre. Sőt egyre többen beszélnek a láblógató egészségügyi dolgozókról, a járványra hivatkozva ellátatlanul maradt betegekről. Érzik a társadalmi figyelem és megbecsültség lanyhulását ők is ezért - ha hinni lehet a pletykáknak - egyre többen merengenek a sokkal jobban fizető külföldi karrierépítésen. Hogy a Covid bumeráng esetén ki fog a lélegeztetőgép mellett állni, ma még nem érdekes.

Jófejek voltak a digitális oktatással magukra hagyott tanárok is. Ha egy oktatási statisztikával foglalkozó összevetné a tavalyi jegyeket az ideiekkel, a nebulók meglepő előrehaladását mutathatná ki. Még pár hónap karantén, és a pisateszt smafu lesz a magyar gyerkőcöknek. Ebben a kiugró eredményességben nagy szerepe van a jófej tanároknak. És annak, hogy Y generáció előbb tanulta ki a digitális puskázást mint tanáraik a digitális oktatást. A szeptemberi iskolakezdéssel viszont itt is vége lesz a jófej világnak, újból tanulni kell, skacok!

A munkáltatók jófejsége már nem ilyen egyértelmű. Voltak, akik emberségből, üzleti számításból, az átmenetiségben reménykedve, a kiépített csapatba fektetett energia megtartása érdekében igyekeztek megőrizni dolgozóikat. A multik kihasználva a munkajogi szabályokat szabadságokkal, munkaidő-átcsoportosításokkal tartották fenn munkaerőbázisukat. A kb. kéthavi leállást keményen le fogják dolgoztatni, de legalább tettek valamit. Ahol a munka jellege megengedte, a munkáltatók átálltak a home office nevű vudu varázslatra. És láss csodát! Kiderült, hogy nem feltétlen kell reggel nyolckor blokkolni ahhoz, hogy elkészüljön a munka. A magyar kisvállalkozók jelentős része nem volt jófej, mert nem lehettek azok. Tartalékaik alig lévén ők már az első napokban tabula rasát csináltak. A leggörényebbek természetesen a magyar/nemzeti nagyvállalkozók valának, akik felvették a munkaerő megtartására kapott állami támogatásokat, majd a pénztártól való távozás után azonnal ki is rúgtak egy rakás magyar embert. És ez az egész történt a jófejség korszakában. A hamarosan bekövetkező illúziók szétfoszlásával keményedni fog a munka világa is. Kíváncsi vagyok, hogy az otthondolgozás elterjed-e jelentősen olcsítva a munkáltatók költségeit (irodabérlés, munkába járás stb.).

Aztán ott vannak a vendéglátósok, akik a nehéz időkben igyekeztek jófejek lenni. Az ügyesek hamar alkalmazkodtak, és átálltak a kiszállításra. A kiszolgálás korrekt volt, az árak sem szálltak el. (A megrendelők nyomtak egy kis plusz borravalót a futároknak jófejségük jeleként.)  Persze ebben a szegmensben is egy NER-csicskának kellett észrevetetnie magát jófejség hiányból. Ez a kis rojtocska valami olyasmit brekegett, hogy nem kellene a vendéglátósoknak jófejeknek lenniük, mert az rontja a szakma nívóját. Az ész megáll az ilyen T-né született Saját Láb betyárkörtéit nyelvével eltávolító Csicska Maxi megnyilvánulásától, amellyel fényesen bizonyította, hogy a nemzeti tőke jobb, erkölcsösebb mint a nemzetközi karvaly tőke. A vész alábbhagyásával a jófejség is lelohadt vendéglátóséknál. Ennek egyik oka, hogy a vendégek is alkalmazkodtak, és megszokták a házhozszállítást. Minek fizessen ki valaki egy limonádéért nyolcszáz forintot, ha otthon is össze tudja dobni negyven froncsiból? Pedig ezen van a nagy haszon. Így aztán eszetlen emelések vannak a szektorban, amellyel jelzik, hogy vége a jó fej világnak. Valahol persze maguk alatt vágják a fát, mert a drágaság kevesebb vendéget fog vonzani, a negatív spirál sokakat fog lerántani.

A nyári könnyedség elmúltával fogunk rájönni, hogy elmúlt az egymást támogató, segítő jófej világ is. Kár érte, mert egy picit megmutattuk, hogy tudunk jobb emberek lenni. A keményedő világban magunk számára is észrevétlenül fogjuk felvenni a pléhpofát a rosszabbik énünk elfogadásához. És ebből a világból már előre elegem van.

Mi a jó az Indexben? Az, hogy van.

Mi nem jó az Indexben? Az, hogy elegem van.

Elegem van az Index kormányzati abuzálásából. Mondom úgy, hogy virtigli polgári, konzervatív liberálisként nekem is sok alkalmanként az Index balossága, túltolt liberalizmusa, pc-mániás hülyesége. Ugyanakkor kevésnek találom a valódi politikai, társadalmi, hatalmi folyamatok elemzését, a lehetséges következmények felvázolását. Mindezekkel együtt úgy gondolom, hogy nem kellene az Index-macera srácok, mert előre kimutatjátok a félelmeteket.

Normál esetben el lehetne viccelni azzal, hogy mit fog Viktor reggelente olvasni, mi? (Na, jó a Népsporton kívül.) A fos kecsma lapokat, amelyeket saját vezetőjük minősített olvashatatlannak? Azokat ma sem olvassa, hiszen arról panaszkodik úton-útfélen, hogy őtet rugdossák a sajtómunkások. Márpedig a kecsma fosokban nem rugdossák, ergo azokat nem olvassa. És itt van a rezsim rókája, amely megfogja az ő csukáját. A hülye, de szorgalmas nemzeti szpáhi kinyírja az ellenzéki lapokat, ezzel maga a rezsim vezetője is elveszít valami fontosat. Azt a fórumot, ahonnan megtudhatná, hogy melyik szpáhija mennyit lopott. Tőle. Mert ez ugye a saját lapjaiból valahogy kimarad. És esetleg kaphat visszajelzést a közhangulatról, ha már a Tóni féle mérések - miként az önkormányzati választások bebizonyították - szart sem érnek. Úgyhogy előre a hülyeség sztrádáján! Hajrá Magyarország! Hajrá Viktor!

Viszont most nem normál eset áll fenn, és ennek fel nem ismeréséért az Index is megérdemli a bírálatot, mert szokás szerint nem gondolkodik, hanem békaperspektívából visong. Tudom én, hogy az egzisztenciális fenyegetettség, a munkahelyi közösség egymást erősítő, hergelő érzelmi spirálja most elveszi az energiákat, de talán feltehető a kérdés: Miért? Miért akarja Viktor beszántani az Indexet? A válasz pedig súlyos. Félelmében. A gazdasági összeomlás hónapokon belül társadalmi robbanással fenyeget. A szomorú igazság az, hogy valamilyen formában nagy córesz lesz. Az amcsiknál láthatjuk előjelét, és Európában is megjelentek a baljós árnyak. A magyar társadalom máshogy reagál, de reagál. Az előrelátóan gondolkodó Viktor igyekszik felkészülni. Egyfelől Derelye főszakácsként kirámolja a kamrát, másfelől el szeretné odázni a boldogtalan véget. Ehhez szükséges az ellenzékinek tekintett sajtó kinyírása. Az Index nagyfalat, óvatosan kell vele bánni, mert könnyen lehet az ügyből nemzetközi balhé. De a hatalmi logika mentén így vagy úgy mégis meg fogják lépni. Erre kell készülnie a szerkesztőségnek, nem visítani, mint egy sötétben inzultált hölgynek. "Győzelem vagy halál". Vagy háttéralku az "ahogy lehet" magyar módija: az olvasók becsapásával.

Egyes ballib körökben nagy tisztelete van a becsomagolt bőröndön ücsörgésnek mint ellenállási formának. Én akkor kezdenék el pakolni, ha Gyurcsány felhergelt pribékjeivel vörös lovon belovagolna a Karmelitába. Ezt elkerülendő hagyni kellene a társadalmi szelepeket működni. Például az Indexet. Az Indexnek pedig elvszerű megközelítésből merészebben kellene számon kérni, és korrekciókra kényszeríteni a Hatalmat.

Seggnyaló orgánumból van elég, mégsem olvassa őket a kutya sem. Nagyjából független portálból kevés van. Ritka kincsek, vigyázni kell rájuk. Az Indexre is. Ezért van elegem az Index megerőszakolására irányuló kormányzati szándékból.

Ez egy spoileres bejegyzés lesz, aki meg akarja nézni a nagyszerű alkotást, ne olvassa tovább.

A Netflixen egészen kiváló filmek találhatók, csak egy kicsit böngészni kell. Vannak lengyel művek is, az egyik egy bűnügyi, a címére nem emlékszem, csupán arra, hogy Breslau van benne. Amely egy lengyelnek vörös posztó, de mit tudják ezt a Netflixesek? Szóval szegény lengyelek költséget nem kímélve leforgatnak egy krimit Wroclawban, és a nemezközi filmforgalmazás eladja mint Breslaut. (Magyarhonban lehetne Boroszló.) Gondolhatták a jó polákok, hogy akkor leforgatnak egy olyant, amelyet nem lehet kiforgatni. Ez lett a 365 nap.

Unalmamban két hete néztem meg mit sem tudva arról az előzményről, hogy ez volt az utolsó mozifilm, amelyet a járvány előtt bemutattak Lengyelországban, és amelynek akkora sikere volt a női nézők körében, hogy távozásuk után külön szárítani kellett a plüssüléseket. Azóta is támadják az emancipunci szervezetek a szokásos sületlenségekkel, ne is vesztegessünk rá klaviatúra-koptatást. Ez a film ugyanis műfajában zseniális.

Három szál az, amely miatt csodálattal néztem ezt a filmet. Az első, hogy olyan lengyel. Megpróbál a lengyel vallásos erkölcsösség határain belül maradni, amely már önmagában komikus egy maffiafilmnél. A főhős papája például az első snittekben - sokkal többen nem is fordul elő - nemet mond a gyermekprostitúcióra vonatkozó üzleti ajánlatra. Nope. Lengyeles nem? Kábszer tonnaszám, rabszolgakereskedelem dögivel, kurvák futtatása, bérgyilkosságok napi rutinnal, de gyermekprostitúció, na, azt már nem. Aztán a derék Massimo ledurrant valakit a saját palotája pincéjében, amelynek Malgorzsata - vagy hogy hívják - szemtanúja lesz. A bűnös természetesen megérdemelte, a lengyel tyúk nem is problémázik sokat ezen az apróságon. Ahogy egy lengyel elképzeli a maffia működését. Szegénykéim! A nagyfőnök, amint saját kezűleg intézi a gyilkosságokat, mert az erre szakosodott közmunkásai biztosan sztrájkolnak. Pláne a saját kecójában úgy, hogy minden arra kódorgó - fél Palermo - láthatja. A világ boldogabb felén olyan lengyelesen szegényesnek látszik a Nagyfőnök magánrepülője is, amelyben egy ócska függöny a térelválasztó. Így amikor a derék Massimó orális élvezetekben részesül, a tőle másfél méterre iszogató alkalmazottak unatkozva nyugtázzák a boldog véget. Mi, magyarok a Borkai videónak hála hitelesnek fogadjuk el a jelenetet, legfeljebb azért lehet pici hiányérzetünk a rendezők felé, mert nem vették figyelembe a "Minden Fekete Pákó dal számít!" mozgalom emblematikus alkotását, az "Add ide a didit!" címűt aláfestő zenének. Aztán azok a lengyel arcok, mint digók! Na, az a legröhejesebb! Már a legendás Stirlitz kalandjai során felfigyeltem arra, hogy ha Schellenberg vagy Müller olyan jellegzetes orosz sztyopa fejjel rendelkezett volna, mint az őket alakító színészek, Himmler kérdés nélkül állítatja őket falhoz. Szóval a casting során nem árt, hogy a színész küllemében is hiteles legyen. A sztyopa fejű consigliere önmagában nevetséges, alább tárgyalt téblábolása szintén. Végül a lány megálmodása is tipikusan lengyel. A lengyel vallásos és romantikus irodalom gyakran használja az eredeti történet kifordítását. Az original storiban Mária ébred arra, hogy éppen teherbe ejti a Szentlélek. A lengyelek férfi hősei pedig sokszor álmodnak Szűz Máriával. Ez biztos a hitbéli megingathatatlanságot, elkötelezettséget akarja szimbolizálni. (Arról a sárgás-fehér, kissé ragacsos folyadékról, amelyet a hősök ébredéskor találnak, nem szokott szó esni.) Ezt a hagyományt modernizálva viszi tovább a film. A kiváló Massimo kómájában látja a "Lányt", akit megfestet és keres mindenfelé. Lengyelesen komoly és életszerű.

A másik szál a maffiafilmes. Először azt hittem, hogy az egész film maffiasztori lesz, de már az elején paródiába csapott át. Nemcsak az erkölcsös maffiózó miatt, hanem azért is, ahogy lelövik a papát. Honnan jött a lövés? Egy bazi magas bástyán dumcsiznak a tengerpartján. A csacska rendező nagyot akar mutatni, így a lövés után kapunk egy totált a helyszínről, amelyből kiderül, hogy senki sem lehetett lőtávolban. Akkor honnan? Valószínűleg a forgatókönyvíró foteljéből, máshonnan nem lehetett. Aztán, mikor a sztyopa fejű consigliere bejelenti a Nagyfőnöknek, hogy hülyének tartja és nem őt, hanem a család érdekeit szolgálja, akár ellenében is. Hát nem tudom, Vito Corleone tanácsadója mennyi sót evett volna meg azután, hogy beköpi a fenti dumát. De a lengyel consigliere megteheti. A felső tízezer kokós bulijának megrendezéséhez szakértőnek esetleg fel kellett volna kérni az ibizai bár reklámarcát, akkor talán hitelesebbre sikerül. Így kicsit gumicsizmás. Pláne Massimo lövöldözésével. A vége a legparodisztikusabb. A consigliere megtudja, hogy a Nagyfőnök macáját random ki akarják nyírni. Mit csinál egy polák consigliere? Elkezdi hívogatni a jó Massimót, de az éppen foglalt, mert Malgorzsatával édeleg. Erre személyesen lohol megvinni a hírt, és pont akkor ér főnökéhez, amikor a szívszerelem éppen megboldogul. Aztán néz hülyén. Egy digó tanácsadó a tudás birtokában azonnal hívja a kocsit, és utasítja a sofőrt, hogy új útvonalon menjen egy biztonságos találkozási pontra, ahová odarendel két tucat testőrt. A helyi választókerületi elnökkel kis maffiózóval pedig közli, hogy a Nagyfőnöknél alkalmassági feltétel szokott lenni jegyesének megóvása. Erre kis maffiózó mozgósít mindenkit a pizzástól a papig, és lenne olyan védelem Malgorzsatának, hogy ahhoz képest a svájci retesz átjáróház. De akinek polák consiglierere futja, az már áshatja is el az asszonyt.

A harmadik szál a pornóba bújtatott semmi. Az emancipunci tábor ezt kifogásolja azzal az indokkal, hogy lealacsonyítja a nőket. Ezzel tulajdonképpen egy platformra kerülnek a férfikompániák ötödik sör után bátor hangadóival, akik szerint minden nő kurva. (Érdekes egyébként, hogy főleg olyan hölgyek kardoskodnak a női erkölcsökért, akiknek ilyen kihívásokkal nem szükséges naponta szembe nézniük.) A pornós semmi kezdetben párhuzamosan fut. Massimo utazik haza a magángépén, a sztyuvi lelkesen lepippantja. (Remélem Anikó asszony nem látta a filmet, mert eszébe jut mit művelhet Viktor magángépén, amely nem az övé. A Cornstein úrral való közös gatyás utazás már több mint tizennyolcas karika.) Közben Margit sem tétlenkedik. Valami munkahelyi feszültség levezetése érdekében próbálja bekeríteni az ő kőbunkó Jacekét, aki lerázza. Erre rutinosan előveszi világító játékát és vonaglik egy sort. Ezeket az Isten is egy párnak teremtette! Találkozás, győzködés, pucérkodás, aztán életmentés után teljes megadás a jachton. Amelynek minden sarkában erős hullámokat keltő mozgást végeznek. A gyakorlatsor elején még ott sopánkodik a polák tanácsadó, az orgazmusoknál vagy leszállt a hajóról vagy ő filmezett, mindenesetre nem látszik. Boldog is lehetne az end, hiszen megtudjuk, hogy útban van a következő kis gyilkos gazember a Föld nevű sárgolyóra, de az erkölcsös lengyelek ezt nem vállalják be. Egy lengyelnél az abortusz ugye nem jöhet szóba, inkább kinyíratják szegény csajszit. Valami rejtélyes gyilkos - régi szerető, meglőtt konkurencia - elteszi láb alól a lengyel felemelkedés kézzel fogható remekét.

Ennyi a történet. Ezért hörögnek a hörgők. Pedig nagyon jó, rég szórakoztam ekkorát a világ működését ennyire félreértő, parodisztikus alkotáson. A film zenéjét tudom kifogásolni csupán, mert nem kellett volna újat írni. Elég lett volna, ha Gergely Róbert elbúgja: "A szerelem dalával elindult Margitka Ledobva láncait Távol otthonától kóborolt Margitka Elkísérte vágyait". Ezért elegem van azokból, akik nem értékelik ezt a tömény paródiát.