A magyar-ír meccs felvezető produkciójaként megérkezett Hunniába az Ámerikában és más országokban már pár éve jól bejáratott kedélyborzolásos mulatságként a térdelgetés. A rasszizmusnak nevezett valami ellen tiltakozik eképpen, akit zavar a rasszizmus. Egy néger/fekete/színes/afroizé (-amerikai, -jamaicai, -afro, -osztrák, -szovjet, csoda se tudja, miként határozza meg magát) csávó kezdte, az amcsi himnuszt nem szokás szerint szívre tett kézzel hallgatva meg, hanem kukoricán térdepelve. Azóta ez divat lett. És mit csinálnak a divattal? Igen, diktálják. Most a magyaroknak.

A magyarok pedig nem szeretik, ha diktálják nekik a divatot, és ezért füttyöngetnek ahelyett, hogy gondolkodnának. Szerencsére van nekik egy miniszterelnökük, aki van olyan buta, hogy szítva a tüzet melléjük áll. Viktor úgy gondolta, hogy eleget cukiskodott már, most patetikus lesz. Ki is találta a frankót és azt mondta, hogy: "A magyar ember csak a Jóisten, a hazája és a szerelme előtt térdel le." Ez a Viktor, ez a Viktor! Hát Őkelme nem olvasta nemzeti drámánkat? Magyar ember a szerelme előtt sem térdel le. Mert mit is mond Melinda az őt térden állva fűző Ottónak? "Midőn kezem' megkérte, nem rogyott Ő térdre -! szép se' volt igen; de egy Alphonsus, egy Caesar állott előttem. "Szabad tekéntet, szabad szív, szabad Szó, kézbe kéz és szembe szem, - minálunk Igy szokta a szerelmes: aki itt Letérdel, az vagy imádkozik, vagy ámít." Ő mondta ezt, ámító! És bizony Bánk nem hazud: s ezért megvet Melinda." Ez a szerelmes térdepelés is nyugati találmány lehet Viktor, te meg népszerűsíted itten. Igaz magyar szerelmes megáll szerelme előtt és kézbe kéz és szembe szem, miközben szabad a szív, a tekintet és a szó.

És a hazám előtt sem tudok letérdelni. Mert a földjén járok, és egyszer - remélhetőleg időben kissé távolabb - ezt a földet fogják rám lapátolni. Ezért legfeljebb rátérdelni tudnék. De nem merek. Nehogy a torkára sikeredjen, és ne kapjon levegőt. Patetikus Viktor röhögteti itt ki magát.

A Jóisten előtt az más, az megfelel Katona József elvárásának is. Ezt eltalálta Viktor. Háromból kettőt meg nem. Negatív kétharmad. Talán nem ártana, ha magát nemzethy politikusként meghatározó Viktor kultúrájában legalább az alap nemzeti dráma ismerete meglenne.

Egyébként Melinda jól mondja: Bánk nem hazud. Az, aki nem imádkozás céljából térdel, az ámításból teszi. Ez a rasszizmus elleni térdepelgetés is ámítás. Ámítják a négereket, az eszkimókat, az indiánokat azzal, hogy a térdepelgetéssel nekik jobb lesz. Üres frázis ez, amely végső soron jól meg is alázza ezeket a népcsoportokat. Nem kerül semmibe. A sportolók térdelgetnek egy kicsit, a néger gyerek pedig már indulhat is a következő adag drogért, hogy sivár életét el tudja viselni. (A sivár életű fehér gyerekkel természetesen nem foglalkozik senki.) A helyzet nagyjából az, hogy a technológiai fejlődéssel nem tud emelkedni a középosztályba kerülők száma, sőt folyamatos a harc az ebben a státuszban való bent maradásért. Az alacsonyabb társadalmi helyzetben vegetálók - jellemzően néger, eszkimó, indián népcsoportok, de ide tartoznak a redneckek is - felemelkedésére egyre kisebb az esély. Ehhez nagyon komoly kulturális, gazdasági beruházás kellene, ám arra az isten pénze sem lenne elég. Maradnak a szimbolikus gesztusok, az nem kerül semmibe. Ez az ámítás lényege. Ebben a világszínvonalú ámításban egyfelől tényleg felesleges részt venni, másfelől viszont kár élezni a magyarok kívülállásának helyzetét. Mondom, ingyen van. Látványosan elmorzsolunk egy könnycseppet szegény rabszolgákért, és megyünk tovább. Kit érdekelnek? Ezt csinálták az írek. És most ők a világ szemében pozitív hősök. Mi meg a gonosz rabszolgapárti rasszisták. Pedig csak nem látunk a pályán. Ami borzasztóbb, hogy a csapatkapitányunk sem, akinek ez dolga lenne. Ehelyett patetikus hülyeségekkel hergeli a derék szittyákat.

Ha már hülyeség. Viktor végig is mehetett volna a kreténség sugárútján, és mondhatta volna azt, hogy a magyar jobboldali politikai közösség nevében már Borkai úr lerótta tiszteletét a rasszizmus elleni harc mártírjai előtt, amidőn Fekete Pákó művész úr dalára letérdelt egy fehér nő mögé. Zengett az: Adzs ide a didid, a didid adzs ide, miközben Borkai polgármester úr - a rabszolgaság elleni tiltakozásul - egy szál lyukas fekete zokniban térdelt. Mi ez, ha nem a tisztelet legnagyobb fokú kifejezése? Ráadásul milliók látták, hála az internetnek. Legyen elég ennyi a magyarok rasszizmus elleni harcából, és menjünk tovább.

De Viktor nem érezte meg a lehetőséget, ő komolyan állt bele ebbe a térdelgetős bohóckodásba, miként a magyar sport- és közélet többsége. Hát, most ne legyen ebből elegem?

A mi egyetlen és drága Viktorunk nemrég még mélyen lenézte a cukiskodást, mert ő afféle Istenkirályként lebegett a buta pórnép felett. (Ebben igaza lehetett, hiszen Rejtő is megírta, hogy egy angol arisztokrata azért nem lett miniszterelnök, mert akkor a lapokban leírják a nevét, amit a köznépből akárki megvásárolhat pár pennyért. Ez pedig méltóságon aluli.) Mostanában viszont Viktor sutba dobta ezt az értékrendet, és lement békába. A random éjszakai megtekintések még elmentek, mert egy miniszterelnöknek dolga random megtekinteni. A nyíltszíni nyáladzások viszont nevetségesek.

Nem biztos, hogy leltárszerű pontossággal tudom visszaadni Viktor pipiskedéseit, csak néhány ragadt meg. Kezdte az uccsó távirat feladással, amelyben ölelő fiúként bájolgott, aztán személyesen is megköszöntötte a távirat címzettjét, a miatta sokat csukló édesanyját. Pár nap múlva kiscicát simogatott, majd jöttek a trikolóros sálakban való folyamatos győzelmek helyszíneire indulások, hiszen Győz ő. A pörköltszaftos zakóban elkövetett alkalmatlankodása egy Várban sétáló ifjú pár előtt a legalja kategória. (Mondta is az mennyasszony a vőlegénynek, hogy ha harminc év múlva ilyen igénytelenül nézel ki, inkább menjünk vissza a paphoz és írjunk bele az eskübe egy apró betűs részt.) Alig ocsúdott a nép ebből, Viktor már nyögte is be, hogy ő bérből és fizetésből él, aki megszenvedte a tavalyi évet. (Csak tudnám, miképpen lehet bérből és fizetésből élőként harminc éve magánrepülővel topligás meccsekre járni?) Ezt követte egy Viktor rendszere elől Londonig menekülő szerencsétlen jobbágyleány vegzálása. Gyermeknapra pedig maradt a kamingautolás az igazgatói intőről. Tegyük fel a kérdést, miért van szüksége erre a bohóckodásra az utóbbi ezer év legkiválóbb miniszterelnökének, akiről "Enyveskezű avagy Getzy" Viktorként fog megemlékezni a háládatlan utókor?

Lázár Jani pár hónapja odanyilatkozott, hogy ő olyan frankó gyerek, aki be tudja fejezni Viktor mondatait. Jani, ez piha! Én azt is tudom, hogy egy témáról Viktor mit fog gondolni egy év múlva, és mit fog hazudni gondolatai elfedésére. Most például cukiskodik. Mert fél. Csontra be van szarva a srác. És van alapja. Helyezzük hát külső és belső okokra bontva folyamatába a dolgokat.

Amikor a 2008-as válság beütött, a világrend fenntartásán gondolkodók a '29-33-as világválság rémét vizionálták. A probléma társadalmi kezelése érdekében Obamára tettek, aki politikájával nyolc évig ellavírozott, a társadalmi békét tulajdonképpen fenntartotta. Ám a probléma nem oldódott meg - a szokásos tartalékok Obamával kimerültek -, a gőz leeresztése érdekében újszerű társadalmi kísérletként elengedték a populista vonalat. Azt hitték, kézben tarthatók lesznek, így lehetett Trump az elnök, aki minden ostoba pofázása ellenére az establishment oszlopos tagja volt. Csak a populistának van egy nagyon komoly rendszerhibája: nem képes belátni, ha hülye. Ezért ellenségképet kreál, elnyomja a szabad sajtót, hogy mások se láthassák hülyeségeit, aztán átmegy autokratába, ahonnan már egyenes út vezet a diktátorsághoz. Az általam nagyra tartott USA politikai berendezkedése viszont kivetette magából Trumpot a hatalmi törekvéseivel együtt. A negatívnak induló társadalmi folyamatokat pedig a jegybankok kezelték le irdatlan mennyiségű helikopter pénzzel. (Ez persze más gondokat fog felvetni.) Biden győzelme határkő, mert egyértelművé tette, hogy a populista út - még fékezett formában - sem járható demokratikus berendezkedésű országoknak. A sokat látott politikusi múltjára olyan büszke Viktor beszopta, amikor nem érzékelte ezt a hangsúlyeltolódást, és nyíltan a bukó Trump mellé állt. (A félhülye Peti gyerek még tetézte is, amikor személyesen szállt bele Bidenbe.) Ez azért érdekes, mert ha egy ilyen szánalmas bloggerecske ezt a kockázatot már tavaly augusztusban leírta, akkor rakás titkosszolgálattal, kutatóintézettel felszerelt Viktor, hogy csudába nem látta. Talán Sinkovics Gábor úr véleménye igazít el: "A seggnyalás a legnépszerűbb sportágunk." Viktor tehát lukra futott, és azóta kapálózik szegénykém.

Külön szopacs, hogy Bidennek és Blinkennek Magyarország nem ismeretlen. Biden a '70-es évek óta a fellazítás politikájának közép-európai résztvevője volt, nászútját is itt töltötte. Blinken részben magyar származású. És mindketten rühellik a komcsi, populista bagázst. A populista hülyegyerekek csengőjét nyomó Viktornak befellegzett. Leszedik. Nyitányként az Európai Néppártból fénysebességgel rúgta ki Merkel, ahogy a kedves amcsi testvér parancsolta. (Nemzethyek nyihoghatnak a hazaáruló libsi bloggeren, csak minek? A magyar történelem sajátossága, hogy a keleti lustán szunnyadó magyar nyárba, kívülről jövő hatások hoznak változatosságot. István külföldiekkel verte le Koppányt, az Anjouk külföldiként rázták gatyába a szétesett országot, Mohács egy külföldi hatalmi helyzetnek köszönhető, az oszmán uralom alól külföldiek szabadították fel országunkat, szabadságharcunkat külföldiek verték le,Trianon és Jalta külföldi érdekek mentén szabdalta szét hazánkat, forradalmunkat külföldiek taposták el, és külföldi megegyezés - Reykjavik, Málta - eredményeként térhettünk vissza a nyugati szférába.) Viktor persze nagy harcos, küzd keményen, de az ajtók záródnak.

Cukiskodása első lépcsőjeként elszaladt lőni egy képet a hajnali Jeruzsálemről. Mellesleg beugrott Bibihez - mindketten a Finkelstein-istálló tagjai -, hogy segítsen neki Bidennél. Bibit kedvelem, de most nagyon óvatlan volt. Kezet fogott Viktorral, és hatott az átok. Veszített hat helyet a Knesszetben, és úgy néz ki nem fog tudni kormányt alakítani, sőt a legújabb hírek szerint széles koalíció jön létre kiszorítására. Azért szerencséje is van Bibinek, hogy Izrael Állam demokratikus berendezkedésű - még államelnökök is szoktak dutyiba kerülni helytelenkedésért -, mert ha nem az lenne, a Viktor-átok hatására a feldühödött tömeg kihegyezett sófárral kergetné Jeruzsálem utcáin. Viktor tehát levonta a következtetést, hogy neki meszeltek, és elkezdett a kínaiakhoz dörgölőzködni. Kontraproduktív hatású, kétségbe esett lépés, mert az USA épp leszámolni készül az imperialista álmokat kergető Kínával. Az atlanti szövetség tagjai természetesen üzletelhetnek Kínával, de kémközpontot építeni egyetem címén, és politikai támogatást nyújtani az elnyomó, emberi jogokat taposó komcsiknak, az azért csücskös. Viktor utolsó próbálkozásként elrohant Londonba, hogy Boriszon keresztül bekuncsorogja magát valahogy az amcsikhoz. Borisz azonban felmondta a leckét a sajtószabadság hiányáról, aztán elment házasságot kötni. Közben félve pillantott körül Westminsterben, nem akad-e össze egy pörköltszaftos zakóban okvetetlenkedő alacsony, kövér muksóval. Szóval eldőlt, leszedik.

"Nédda, megetted az összes sajtószabadságot!"

A hazai helyzet sem jobb. A kiperelt adatokból az látszik, hogy március elejéig körülbelül 15.600 magyar ember halt meg covidban. Ez is érdekes szám, de Viktor járvány kezelésének sikerét jelzi, hogy két hónap alatt közel ugyanennyi halott jött össze, hiszen a covidban elhunytak száma nagyjából 30.000 fő. A jegyzőkönyv kedvéért még egyszer: két hónap alatt közel 15.000 halott. Döbbenetes szám. Erről valamiért nem ugat a propaganda. Talán a szerénység. Ekkora sikert nem illik világgá kürtölni. Viktor viszont tudja, terheli is lelkiismeretét rendesen. Az ettől a tehertől való menekülés a cukiskodás másik oka.

A gazdaság furcsa állapotban, nagy a nekibuzdulás, de nagy az infláció is. Közben a közpénz iszonyatos sebességgel veszíti el közpénz jellegét. Miközben a közpénzből hizlalt magyar vállalkozók semmi szolidaritást nem vállalnak a magyar társadalommal, és osztalék címén milliárdokat vesznek ki cégeikből, és menekítik ki az országból. Ez a bukásra való felkészülés előjele.

A nyár még elmegy valahogy a covid visszaszorulásán örömködéssel, meg a szájtáti söpredéknek szánt programokkal. Az emelkedő infláció őszre megteszi hatását, amely kiváltója lesz a külső és belső okok miatti összeomlásnak. (És akkor a covid esetleges visszatérésével még nem is számolunk.) Viktor pedig lőhet egy cuki képet a vigyorgóból, bár addigra az ország népének éppen elege lesz a cukiskodó Viktorból.

Imádom a Libegőt. Amikor először ültem rajta nagyon féltem. A kerítés felett hirtelen nagyot emelkedik, és hát sok év távlatából bevallható, hogy leizzadtam a rémülettől. Csak a levegőben nincs hova elbújni, nem lehetett mást tenni, mint erőt véve magamon legyőzni félelmemet. Nem ugrottam ki, és azóta élvezem a Libegő nagyszerűségét. Évente többször felmegyek. Felfelé gyönyörködöm a csendben, lefelé a városban. Imádom továbbá a "fákon futást". A fák teteje szépen le van nyírva, de ahogy nőnek ágai, az utazó elérheti a talpával. Ez olyan érzés, mintha az ember a fák tetején sétálna. Sehol nincs ilyen produkció, csak a Libegő tudja ezt a csodát. Szeptemberben volt egy éjszakai libegőzési program, amelyre véletlenül bukkantam rá, fantasztikus élményt nyújtott a résztvevőknek. (Kissé megkésve ezúton is köszönöm az ott dolgozók munkáját.) Csodás volt az őszre forduló természet csendje, nyugalma. Lefelé libegve pedig a kivilágított Budapest, amelynél kevés szebb város van, noha tudom, hogy a véleményem csöppet elfogult. Szeretett városom fényei ilyenkor olyanok, mintha fekete bársonyra szórt gyöngyöket látnék, a Duna-part kivilágítása párhuzamosan futó aranyláncokhoz hasonlatos. Aztán a templomok. A Mátyás templom karcsú méltósága, a Bazilika monumentalitása, távolabb a Közpénzlopás templomának lila-kékes fénye.

Most ezt a csodás látványosságot érzem veszélyben. Tavaly kezdte ez a Pokornyi nevű, hogy kerülete felújítaná az ötvenéves születésnapját ünneplő Libegőt. A hazug kutyák persze ígérnek mindent is, de ha egy politikus kinyitja a száját abból csak a büdösség árad. (A bolygót féltőknek nemcsak a tehénszellentésre kellene koncentrálniuk, mert a politikusi szájnyitogatás sokkal mérgezőbb.) Most az a népnek szóló mese, hogy a Libegő négyüléses lesz, meg biciklit is lehet felvinni és többi parasztvakító hülyeség. Naja... a Nemzeti Szpáhizmus Rendszerében valami jó lesz az embereknek? Ugyan.

Ráadásul a Pokornyi, ez az istenes ember. Ő az, aki szerint, ha Fideszt választják az emberek, akkor nincs közösbe nyúlkálás, mert aki megpróbálja, annak levágják a kezét. A jeles mondás óta eltelt tizenegy év, és még egyetlen Fideszesnek sem vágták le a kezét. Ez, hogy lehet? Négy magyarázat van: A Fideszesek nem lopnak. (vót röhögni?). Lopnak, de mégsem vágják le a kezüket, tehát a nyilas/spicli-ivadék hazudott. Lopnak, le is vágják a kezüket, de - miképp a gyík farka - visszanő. Lopnak, le is akarják vágni a kezüket, de van egy csodás anyag, amellyel, ha bekenik a praclit, azon elcsúszik a bárd, így vágnák ők, csak nem megy. Próbálják, de sajnos... És a Fideszes alkimisták ismerik ennek az anyagnak a titkát. Szerintem önök is. Pénz a neve.

Miképpen jön ez a Libegőhöz? Néhány éve érdekes változást vettem észre a Libegő környékén. Korábban társasházak, régi villák mellett libegett az ember gyereke, az utóbbi pár évben viszont a NER-köcsögök kezdtek ott építkezni. (Zord íjász barátomnak igaza van, Viktor betyárkörtéit nem kellene lovagoknak nevezni.) A régi társasházak átalakulnak lakóparkszerű építményekké, az ódon villák csodapalotákká. Egyik ilyen villa felett libegve nagyot néz a pórnép, mert csak a kerítése lehet vagy kétszázmillió, az épületkomplexum talán kijön szolid hárommilliárdból. Szomorúan kell megállapítani, hogy a Libegő környéke NER-sújtotta övezet lett. Na, mármost meddig fogja elnézni ez a társaság, hogy a pesti prolik, meg a vidéki bunkók kirándulás címén a fejük felett mászkáljanak? Lássák, amint tömik magukba a kaviárral szuvidált bélszínt, leöblítve egy kevés '72-es chatou de la de drága nedűvel, a garázsban autó formájában veszteglő százmilliókat, vagy amint a kertész éppen töcsköli a nasságos asszonyt/leánykáját, a medencében pancsi-pancsiznak, nem szívják azt a furcsa porcukorra emlékeztető valamit a kurváik seggéről, a Kaleta-díjra hajtó produkciókat, és a többi, szigorúan a keresztény erkölcs magánélethez tartozó dolgait. Van egy olyan tippem, hogy nem sokáig, mert a keresztény magánélet szentségéhez joguk van nekijük. Különben is, amit nem lát a nép, az nincs, úgyhogy coki. De bele lehet-e mondani az Istenadta orcájába, hogy ez itt már NER-terület, takarodjanak a 'csába innét? Ilyen durván nyilván nem. Jobb, ha szép lassan megtapasztalják. Tisztára, mint a bekerítéseket az angol községek a kapitalizmus hajnalán.

Van tehát duma a fejlesztésről. Ki ne örülne neki, nem? Aztán a valóság. Már most összeveszésben vannak az érdekeltek a közbeszerzéssel kapcsolatban. Mi jön még? Kiválasztanak egy céget, amely lebontja a tartóoszlopokat, ezzel a Libegőnek fuccs. A mese pedig indul a csodálatos jövőről a hülyének nézett népnek. Lesznek 3D-be foglalt vágyálmok, nagyon fáintos cucc, bárki meglássa. Csak a villák, lakóparkok urainak jogászai megtámadják a terveket. Egy Libegő mégsem lehet nemzetgazdasági jelentőségű, hogy az ilyen huzavonák elkerülhetők legyenek. Ez kézenfekvő, nem igaz? Aztán a magyar bíróságokon eltökölnek még pár évtizedet fontos birtokjogi, természetvédelmi, hatósági kérdéseket megszakértve. A pályázatot elnyerő cég már rég nem lesz sehol. (Pénz persze kifizetve, hogy a vastagon megszámított alkotmányos költség a megfelelő kezeket megóvja a levágástól.) Az utazó közönség ez alatt szépen elfelejti, hogy Once Upon a Time in...Libegő.

Félek, hogy ezt a gyöngyszemet a magyarnak nevezett gazdasági-politikai elit ellibegteti a korrupció messzeségébe, és ezt a félelmemet nem tudom legyőzni. Nem tehetek mást, mint kifejezem, hogy elegem van a Libegő veszélyeztetéséből. Hátha másnak is.

Sok éve a Boden tavon ringatóztunk, mikor a társaság egyik tagjának megcsippent a laptopja. Elé ült, és elkezdett pötyögni. Kérdeztük tőle, hogy szabadsága alatt miért keccsöl? Nem értette. Valami multi... igen, nemzetközi cégnél nyomta, ahol az volt a módi, hogy nem bíbelődtek szabadsággal. Ha meló volt elvégezte, ha nem volt, azt csinált, amit akart. Nem macerálta senki. Profi csávó, aki felnőttnek vagyon nézve az ő munkáltatója által. Persze kis hazánkban ez máshogy van. Munkahelyfétisben szenvedünk. Azt hisszük, hogy akkor dolgozik jól a munkavállaló, ha folyamatos személyes kontroll alatt tartjuk őket.

Reggel blokkolni kell, a cigi és ebédszüneteket lesik, hazaindulás elvárt ideje a hivatalos munkaidő után legalább félórával. Nálam ez általában máshogy van, teszek a hivatalos marhaságokra, mert a jó Cyril Northcote óta tudom, hogy: "Egy munka mindig annyira terjed ki, hogy kitöltse az elvégzésére felhasznált időt." Az én kollégáimnak először mindig furcsa ez a szabadság, néznek nagyokat, aztán megszokják és csekély kivételtől eltekintve nem is élnek vele vissza. (Igaz, nem is engedem.) Tőlem a hivatalos munkaidőben intézhetik a heti bevásárlást is, ügyeiket, amit csak akarnak. De a kiosztott feladatnak meg kell lennie határidő előtt a legjobb minőségben. Alibizés nuku.

Mivel azonban része vagyok az egésznek, nem mindig tudok - pedig ebben igazán nagymenőségre fejlesztettem magam - elugrani a megtiszteltetés elől, hogy a munkafétises marhák biodíszleteként pazaroljam e Földön töltött drága időmet. (Meg is beszéltem a Jóistennel, hogy a feleslegesen elpazarolt időt nem számítja bele földi pályafutásomba. Úgy vélem ez az örök élet titka. Akhilleusz és a teknősbéka analógiájára.) Normális és hozzáértő emberek a folyosón vagy a parkolóban összefutva képesek pár perc alatt megbeszélni ügyeket, amelyeket osztán meg is tudnak oldani. Önmagukban nem bízó, felkészületlen, döntésképtelen hülyegyerekeknek viszont többórás mítingek, sztormingolások a brén sem elegendőek, ők újra és újra műhelymunkáznak a végtelenségig. Majakovszkij elvtárs Önagyonülésezői ők, még csak nem is modern formában. Képesek órákig rágni a gittet ha: "a szövetkezeti központnak egy üveg tinta kell". Szinte élvezik, ha: "egyszerre vannak két ülésen".  Mottójuk: "Naponta vagy húszféle hivatalba rendezünk értekezletesdit. Szét kell szakadnunk, akarva, nem akarva. Derékig ott, a többi meg itt." Ők ebben jók, a lufihámozásban.

A hóm ofisz bevezetésének nagy károsultjai ezek az emberek! Az otthoni munkavégzés a családi ügyekkel, digitális oktatással nem kedvezett a szellemi maszturbátoroknak. Célzottan kellett dolgozni, nem volt idő felesleges pazarlására. Aki mégis erre vetemedett, az megtapasztalhatta, hogy kollégái különböző kibúvókkal magára hagyják a gépe előtt. Mindenki annyit dolgozott, amennyi szükséges volt a feladatok megoldásához. Egy perccel sem többet. Ezzel egyébként kiderült, hogy mennyi valós idő kell egy-egy munka ellátásához. (Ha munkaszervezésből akarnék nagydoktorit, rendeznék egy kutatást e témában, lenne meglepi.) A fennmaradó időben pedig lehetett tanulni a gyerekkel, edzeni, futni, olvasni és még egy csomó dologgal szórakozni. Halkan jegyzem meg, hogy a munkahelyi munkavégzést is sokkal jobb volt úgy végezni, hogy alig lézengtek bent a kollégák. Nem kellett hallgatni a baromságokat, pletykákat, a folyosó.hu jól értesültjeinek kombóit. Nyugi volt ott is.

És most visszatérünk munka címén a jól bevált egymás csesztetéshez. Előre látom a rengeteg hülyét, akik nyakra-főre szervezgetik az ilyen-olyan tök felesleges időt rabló egyeztetéseket. Látom a munkahelyre visszaözönlő idiótákat, akik csordába verődve - leginkább a dohányzókban, büfében, folyosókon - osztják az észt. Már most borzongok ezektől.

Drága covid, nem tudnál maradni? Ne haljon meg senki, és ne szenvedjenek a betegek sem, de mégis itt lennél. Azt mondanánk, hogy azért tartjuk fenn a hóm ofisztot, mert félünk. Rettegünk. Hivatalosan a covidtól, valójában a munkahelyekre koncentrált dilettánsok ostobaságaitól, amely haszontalanná teszi értékes életünk perceit, óráit. Mert a hóm ofisz megszüntetésével igazán ebből van elegem.

Ha Petőfi laptopon írja a Nemzeti Dalt, sosem tudjuk meg, hogy az eredeti szövegben a "hí a haza" helyett más szövegrész szerepelt. (És a Mit szót is felülírta a "Mit rákentek a századok..." sornál.) Régen nehezebb volt írni. A papír és a tinta nem volt olcsó - lásd éppen Megyeri -, így aki levélírásra adta a fejét, jól meggondolta mit ír le. Ezen kívül nagyon vigyázott a szépírásra, mert a macskakaparás, a pacával teli iromány bizonyos körökben nem volt elfogadott. Akinek pechje volt, és az oldal utolsó soránál mást gondolt vagy hibát vétett, inkább újraírta az oldalt, de összeszedetlen, csúnya írást normál körülmények között nem adott ki a kezéből. Természetesen ez az elvárás nem vonatkozott a kapkodva körmölő segédírnokokra, újságírókra, egyéb foglalkozások képviselőire, és rokonok egymást közt is megengedhettek maguknak egy kis slendriánságot.  Ma már más a kása, Mása. A virtuális világ könnyeddé teszi az írást, így a tévedéseket fesztelen lazasággal korrigáljuk. De belegondolunk-e a korrekciók áldozatainak sorsába?

Legaljasabbak a betűkkel vagyunk. Ott van szegény betűcske, akit előrángattunk valahonnan cybertér bugyrából. Mi teremtettük meg. Nem volt és most megjelenik a virtuális fehér papíron fekete jelként. Örül is szegény, hiszen azt hiszi, hogy - bár magában van - a nagy egész részeként kifejezhet valamit. Mi viszont rájövünk, hogy nem kell ő oda. Mi több, sok esetben félreütésként jelenítettük meg, ezért kifejezetten rossz nekünk az ő léte. Zavaró, emlékeztet koordinálatlan finommotorikánkra, tökéletlenségünkre. Azért nem haragszunk rá, hiszen nem tehet arról, hogy ott van, de hidegen, érzelemmentesen likvidáljuk a delete gombbal.

Azután az írásjelek. Leírunk egy mondatot, és kitesszük a pontot a végére. Elégedetten hátra dőlünk. Majd elbizonytalanodunk: ne kérdezzünk inkább? Vagy mégsem: kiáltsunk fel! Vigyázz világ! Esetleg óhajtsuk azt a vigyázást? Netán egyenesen szólítsuk fel a világot a vigyázás szükségességére? Akárhogy is, belső bizonytalanságunknak ők isszák meg a levét, a feleslegesek törlendők. És sajnos így jár sok vessző is, ha átírásra kerül a mondat. De mit vétettek ők?

Parole, parole, parole, parole, parole. Csak szavak és könnyek. Könnyek a szavakért, melyeket leírtunk, aztán nem kellettek. Mert találtunk náluk jobb szavakat. Vagy nem akartunk szóismétlésbe bocsátkozni. Esetleg durvának gondoltuk, és ellágyítottuk a mondanivalónkat. Kemények akartunk lenni, de inkább ironizáltunk, mert az ironikusan tálalt szó nem önmagában kemény, hanem belülre üt. A szónak mindegy mi okból vált feleslegessé, szomorúan érzékeli, hogy nincs rá szükség. És már semmivé is foszlik. Milyen lehet egy szónak - amely már önmagában is alkalmas egy gondolat kifejezésére -, ha eltűnik? Léte megvillant a képernyőn, és most nincs. Nem siratja senki.

A mondatok. Önálló gondolat szépen szórendbe rakva. A betűk, az írásjelek, a szavak követik egymást gyönyörűen. Virítanak büszkén. Elmondanak valamit. Egy suttogást, egy összeszedett bátorságot, egy lágy kérést, egy szemérmes vallomást, egy nevetésre szánt poént, egy égre szálló káromkodást, bármit, mi emberi. Aztán nem úgy gondoljuk. Nekik végük. Mi persze gondolunk tovább. Mást. Más betűkkel, írásjelekkel, szavakkal.

A bekezdések. Van-e szemetebb dolog, mint egy bekezdést kihúzni? Ott van már minden. A gondolat szépen kifejtve, az argumentumok sorakoztatva. És mégsem kell. Általában helyhiány miatt. Lehet egy betű felesleges, de egy egész bekezdés? Igen, lehet. Általában nem a szerzőnek. Kevés alkotó vetemedik ilyen galádságra. Ez a hideg profizmus a lektorok sajátja. A szerző sír, alkudozik, a szerkesztő meg balról jobbra. Szegény, szegény bekezdések!

Teremtünk és gyilkolunk. Bocsánatot nem kérünk. Miért kérnénk, mi teremtettünk, mi is gyilkoljuk meg teremtményünket. Kinek mi köze hozzá? Meg aztán kitől kérjünk azt a bocsánatot? Az általunk megsemmisítettektől? Hát próbáljuk meg mégis.

Kihúzott betűk, írásjelek, szavak és mondatok, bocsássátok meg, hogy ostoba vagyok!

Halmozottan hátrányos helyzetű a mi családunk, van benne mindenféle ideológia mellett elkötelezett. A feleségem például hithű orbánista. Így aztán, mikor elhangzott a szó, és zengett az induló a propaganda szarokban, ő elsőként regisztrálta a famíliát oltásra. Ennek eredményeként kaptam egy rakás emailt arról, hogy milyen nagyszerű a mi Viktorunk oltási terve, meg hogy Európában mi, magyarok vagyunk az elsők, és így tovább. Teljesen odavoltam a gyönyörűségtől, még sírtam is meghatottságomban. A nagy boldogságban szinte észre sem vettem, hogy oltást, na, azt speciel nem kaptam. Teltek a hetek, hónapok, diadaljelentés követte a diadaljelentést, már beoltották az összes nyugdíjast, mink meg semmi. Mondom az asszonynak, hogy ha Viktor tudná, nem engedné, hogy leghívebb híve elpatkoljon, mert akkor mi lesz a szavazatával ugyebár. Biztos a Rogán tehet róla, még faragni kell az új asszonyon, hogy úgy nézzen ki, mint az új Ceci. Vagy a Mészáros vitte dubajozni a vakcinákat, de a Viktor nem tehet róla. Ő nem, hiszen az egyéves totális felhatalmazás birtokában nem lehet ekkora tufa. Ment a családi zrika rendesen. De ha Viktor vakcinája nem jön a hegyhez, a hegy megy a vakcinához.

Hívom a háziorvost. Nem egyszerű, mert húsz éve nem volt szerencsém hozzá, azt sem tudom ki ő. Fájdalom, ő sem tudja, ki vagyok én. (Pedig én kivagyok a sok stressztől.) De először be kellene jutni hozzá, amely sokszor sok telefonálási kísérlet után sikerül. Pontosabban az asszisztenshez. Keresgél a nyilvántartásban pár percet, végre meglel. Idáig jó vagyok. Megtalál az oltási rendszerben is, pompás. Innen kezdődik egy érdekes játék, úgy hívják, hogy "vakcinaalkudozás". Mint a bagdadi bazárban.

Azt mondja, hogy van kínai vakcinája, holnap jöhetek. Mondom, hogy az nem köll. De, az jó, válaszolja ő. "Hát, akinek jó, attól én el nem veszem." – adom a szerényet. Próbál rábeszélni, mint valami amway-ügynök. Mondom neki, hogy kínait csak a Nemzet Sárkányfűárusa adatott be magának, nekem nem kell. Különben is abból adhatna másfél litert, meg kell inni, a hatása ugyanaz. (Ekkor még nem tudtam, hogy az azóta átnevelt kínai főfütyi szerint nem ér szart sem a vakcinájuk.) Heveny alkudozás után sóhajtva közli, hogy akkor van szovjet vakcinya. Holnapután mehetek. "Ó, az remek!" - lelkendezem álnaívan - "adja a komcsiknak!" Mink rendes pógári népek voltunk mindig, utáltuk az oroszokat, mint a szart, kapják csak a muszkavezetők, azok megérdemlik. Megint jön az amway-ügynök duma. De én csak úgy teszek, mint a legény, akit megró az apja, amiért a faluvégi özvegyasszonyt kezelgeti, nem a falu szűzleányait. A legény erre öntudatosan kivágja a rezet: "Édesapám, én nem tágítok!" Én sem tágítok. Ruszki vakcinyáról szó sem lehet, hogy nézek feltámadáskor a nagypapa szemébe, he? Az ügynök ideges, én pedig úgy érzem magam, mint a lengyel dolgozó a '80-as évek húsboltjában. Kér egy kiló marhalábszárat. Nincs, mondja a hentes. Akkor egy kiló sertéscombot. Nincs, mondja a hentes. Hát akkor legyen egy kiló csirkemell. Az sincs, mondja a hentes. Mire a raktárból az üzletvezető kartárs: Mit válogat a kedves vevő? Szóval abban maradunk, hogy később hív. Valahol sajnálom szegényt, mert észre sem veszi, hogy ügynöksége kényszer. El kell sóznia a kormány által erősen túlárazottan vett - értsd: korrupciós - kétes hatékonyságú keleti vakcinákat.

Telik az idő, és tényleg hívnak. A család Orbán frakciója veszi fel a telefont, akit rá is dumálnak az éppen tonnaszám raktáron lévő Astra zenekarra. Én persze nem kérem, mert nem szeretném, ha cég kudarcot vallana velem. Nálam ugyanis semmi esélye az agyi vérrög kialakulásának. Akkor engem majd még hívnak - rosszalja az asszisztens a megátalkodott makacsságot. Legyen úgy. Asszony megkapja a Csillagot, fekszik három napot, szédeleg, lázas, második oltás június végén, védettsége a nyár közepére alakul ki. Közben kapom a hívást, hogy van fizer, akarom-e. Naná. Nem sznobizmusból (dehogynem), hanem két okból. Ha valahol messze délen, örökös napsütésben az unokatesóék azt kapják, akkor én sem adhatom alább. Meg aztán ha ez a magyar asszonyság magyaros észjárásának eredménye, akkor minden magyarnak hazafias kötelessége ezzel oltatnia magát, minden más hazaárulás. Idáig végre megvagyok.

Ezt követi a szervezésből adódó káosz, mert ilyen a magyar sors, véreim! Van a közelünkben egy rakás oltópont, naponta látom a várakozókat. Úgy számítom, hogy kényelmesen elsétálok valamelyikhez, és jó nekem. Haha! A város másik végén lehet fizerrel oltakozni kissé lehetetlen időpontban. De engem sem magasság, sem mélység nem rettent, sem távolság, sem időpont nem tántorít, megyek! Picit korábban érkeztem, az utcán kellett várni. És hát az én népem nem hazudtolta meg magát. A bejárati ajtó még csukva volt, ez azonban nem akadályozott meg vagy tizenöt nyugdíjast és kísérőjüket, hogy közvetlenül előtte tolongjanak egymás nyakában. Szegény katona srácokat majdnem elsöpörte a betódulásra kész nyugdíjasinvázió. Kis híja volt a könnygáz bevetésnek. Nagy nehezen sikerült a katonáknak megértetniük a demens kommandóval, hogy név szerint fogják őket szólítani időpont szerint. Távolságot tartva vigyorogtam a sok marhán, azt hittem, hogy a napi szórakozás ezzel kimaxolva. Á, dehogy! A beeresztett ostromlók a szokásos lázmérés, adategyeztetés után koppantak egy nagyot. Mert hiába tolja orcájukba Viktor tévéje hónapok óta, hogy vigyék magukkal az oltási nyilatkozatot, persze olyan nekik nincs. Így a rohamosztag elkezd molyolni a kezükbe nyomott papír felett. Szemüvegkeresés, toll után matatás, adatok kikutatása a táskákból, kísérők ideges sziszegése - megmondtam apuka, hogy hozza el azt a szart - teszi derűssé a várakozást. Ez után az oltás már gyorsan lement. Az oltópont személyzete udvarias, kedves, segítőkész. Május elején kapom a második dózist is. Összességében azt hiszem szerencsém volt, a sajtóban jelennek meg hírek az ennél is alkalmatlanabb oltópontok tumultusairól. Alig egy éve volt a Legnagyszerűbbnek teljhatalma birtokában a szervezésre, hát ennyire telt.

Talán lehetne egyszerűbben. Nem kell vacakolni az önkéntességgel. A magyar közösség - és vele az emberiség - védelmében közegészségügyi okból kötelező, aztán kuss legyen. A gyerekkorban kapott oltásokról sem kérdeznek meg senkit. Persze ehhez kell egy hiteles országvezetés is, amely az elérhető legjobb oltóanyagot szerzi be polgárainak, nem alkotmányos költséggel túlárazott gagyikat. Az oltásokat pedig szellős oltópontokban lehetne megkapni, nem szűk rendelőkben. Esetleg célszerű lenne tesztelni az oltás előtt, mert aki - akár tünetmentesen - küzd a kórral, arra nem biztos, hogy jó ötlet ráengedni még egy dózist. (Nesze sánta, itt egy púp!) És eljöhet az az idő is, amikor úgy adják ezt az oltást, mint a Néphadseregben a lószérumot. A civilben kazánkovács, a seregben szanitéc srác egy oltópisztollyal benyomta az egész századnak félóra alatt.

A kaotikus oltási rend sokat elárult magunkról. Tud ez a nép nagyszerű lenni, de alapjaiban mind a népességet, mind annak vezetőit áthatja valami ősi, mélyről jövő taplóság. Engem szórakoztat, időnként megnevettet, ugyanakkor mélységesen el is szomorít. Tudnánk jobbak lenni, sokkal jobbak. Ám amíg magunkról sem hisszük el, marad ez a prosztó világ, amely olyan szépen megmutatkozott ebben az oltási mizériában. Ezért van belőle elegem.