Valamikor április végén-május elején kürtölte világgá az Index, hogy egy gombóc fagyi az új szezonban négyszázötven forint lehet. Ez a fránya Index nem bontotta ki az igazság minden részletét. Személyesen inspiciáltam az akkor nyíló balatoni strand rablósorán, és bizony egy gombolc fallajt nem lehetne négyötven, hanem annyi volt. Pont. A prémiumnak kinevezett egy cseppet több, öccá. Oszt' ha már ott lézengtem, rápillantottam lángossütőkre is. A sajtos-tejfölöst ezer és ezerkettőszáz között adták lángosostól függően. Nem teccett.

De akkor ment el a kedvem az egész balatoni idénytől, mikor a szokásos vendéglőbe tértünk be. Legalább másfél évtizede látogatjuk amolyan nyári kajákért. A dögmelegben egyszerű étkek elégségesek és eddig ezzel nem is volt gond. Aztán idénre lecserélték a személyzetet és az étlapot, az előbbieket fiatalokra, utóbbit puccosnak látszó menüre. A megszokás vitt oda, de nem jött be az új kínálat. A számla pláne nem. A tavaly megszokott összegnek majdnem a duplájára sikeredett kiállítani, pedig már az is combos volt az az előtti évhez képest. Ahogy böngésztem, feltűnt egy tíz százalékos felszolgálási díj, amelyet szerényen rejtettek el a végére. Szóval már nem bízták a vendégre a borravalót. Az asztalra kitett pénzt visszavettem, amit a pincér valamiért - testtartásából kivehetően - nehezményezett. Én viszont kerekedett szemmel néztem az italfogyasztás árát. A félliteres limonádét ezerötszáz forintért számították meg nekem. Biztos jó üzletet csinált a tulaj, mert ezzel a lehúzós technikával nem csupán minket veszített el, de a régi vendégkör nagy részét is. (Újak meg nem nagyon jöttek, mert délidőben és vacsoraidőben is volt üres asztal.)

A limcsi számlán merengve eszembe jutott a kiváló kabarétréfa, és Márkus László hangján kérdeztem magamtól, hogy: Mi kerül egy limonádén ezerötszáz forintba? A víz pár forint, a citromlé lehet vagy tizenöt, a két kanál cukor legyen harminc, tehát cakli-pakli nincs egy ötvenes. A személyzet bérét nem kell számolni, hiszen az a felszolgálási díjban már külön nevesített. Marad a bérleti díj, ha bérlemény, ha saját tulajdon, akkor még az sem. De jó számoljunk, arra is öt forintot. A helyi maffiának (választókerületi elnök, polgármester) fizetett védelmi pénz (alkotmányos költség) legyen kétszáz forint. Ha még hozzá veszünk minden adót, közterhet akkor sem lehet több egy limonádé, mint háromszáz forint. Vastagon számolva.

Ugyanezt a kérdést tegyük fel a lángosos esetében is. Mennyibe lehet egy sajtos-tejfölös? Három marék liszt, csipet élesztő, víz, tej, kevés cukor, só, a kisütéshez étolaj. Zusammen száz forint. A feltétek egy picit megdobják. Ámbár az egyik lángossütővel összefutottam a helyi áruházláncban. Bevásárlókocsija tele volt a legócskább, saját márkás tizenkét százalékos tejföllel, és növényi anyagból készült valamivel, amelyre nem lehetett ráírni, hogy sajt. Nem tudom, hogy ezek a gyenge minőségű termékek egy lángosra lebontva mennyit tesznek ki, mérjünk itt is bőkezűen, legyen harminc forint. Adjuk hozzá a védelmi pénzt, a bérleti díjat, az alkalmazotti bért, és máris elértük a bűvös háromszáz forintot.

Ha tehát a szubjektíven belőtt árak stimmelnek, akkor ezek a derék vállalkozók négy-ötszörös haszonnal pörgették az idényt. Úgy, hogy igazából a kapzsiságon kívül semmi sem indokolta. (Most csak a szem előtt lévő vállalkozások a példák, ám a tendencia a többinél is kézzelfogható.) Lehet tehát dumálni inflációról, de valójában annak jelentős része közgazdász mese. (Beépülnek az árakba az inflációs várakozások.) Lószart, mama! Sima árdrágításokról van szó, amelyek aztán pörgetik az inflációt is.

Hogy mi lehet az szűklátókörű árfelhajtás oka? A kormány a választások megnyeréséhez vásárolt pár millió szavazatot azzal, hogy kiszórt egy valag fedezetlen pénzt, ráadásul a covid alatt elhalasztott vásárlások miatt az embereknél még volt zsé dögivel. A jövőt viszont a vállalkozások ködbe veszőnek találták. Az áremelésekben tehát volt egy: "Ez az utolsó tánc, aztán mindennek vége!"- jelleg. A vállalkozók megérezték, hogy most utoljára még le lehet húzni a népet és megtették. Kegyetlenül. (Hiába, elismerem, ez a piac logikája.) Pénz a zsebben, a jövő nem érdekes. Rövidtávú gondolkodás ugyan, de az események egyfelől őket igazolták.

Másfelől viszont... Elindult a picsogás a jó Viktor elbukott rezsiharca miatt bekövetkező energia-áremelések miatt. A vállalkozók elkezdték a sírást a kényszerű bezárások elkerülése érdekében kompenzációt igényelve. Tehát társadalmi szolidaritásra apellálnak. Azok, akik szemrebbenés nélkül adták négy-ötszörös áron cuccaikat, most az adófizetők kegyére és pénzére ácsingóznak. Összetett persze a dolog - munkahelyek megtartása, gazdasági összeomlás elkerülése stb. - de átvert, lehúzott vendégként, fogyasztóként kevés bennem a szolidaritás irántuk. Kicsit úgy vagyok ezzel, kedves vállalkozók, mint a szikszai gyűlés: "Ha megettétek a koncát, igyátok meg a levét is!"

A teljesen indokolatlan árdrágításokból már a nyár elején elegem lett, ezért a magam egyszerű módján védekeztem ellenük. (Elkerültem ezeket a helyeket, spóroltam, házilag állítottam elő, amit lehetett, külföldön dekkoltam stb.) Abból viszont még jobban elegem lenne, ha a kiváló árdrágítókat elkezdenék megmenteni, mert ez ellen nem tudnék védekezni. Túlélnének azoknak a kontójára, akiket simán lehúztak a jobb időkben, hogy később visszatérve újból kopasszák azokat, akiknek a pénzéből megmentették őket. Hát nem tudom polgártársak, Önöknek ebből nem lenne elege?