Ha Petőfi laptopon írja a Nemzeti Dalt, sosem tudjuk meg, hogy az eredeti szövegben a "hí a haza" helyett más szövegrész szerepelt. (És a Mit szót is felülírta a "Mit rákentek a századok..." sornál.) Régen nehezebb volt írni. A papír és a tinta nem volt olcsó - lásd éppen Megyeri -, így aki levélírásra adta a fejét, jól meggondolta mit ír le. Ezen kívül nagyon vigyázott a szépírásra, mert a macskakaparás, a pacával teli iromány bizonyos körökben nem volt elfogadott. Akinek pechje volt, és az oldal utolsó soránál mást gondolt vagy hibát vétett, inkább újraírta az oldalt, de összeszedetlen, csúnya írást normál körülmények között nem adott ki a kezéből. Természetesen ez az elvárás nem vonatkozott a kapkodva körmölő segédírnokokra, újságírókra, egyéb foglalkozások képviselőire, és rokonok egymást közt is megengedhettek maguknak egy kis slendriánságot.  Ma már más a kása, Mása. A virtuális világ könnyeddé teszi az írást, így a tévedéseket fesztelen lazasággal korrigáljuk. De belegondolunk-e a korrekciók áldozatainak sorsába?

Legaljasabbak a betűkkel vagyunk. Ott van szegény betűcske, akit előrángattunk valahonnan cybertér bugyrából. Mi teremtettük meg. Nem volt és most megjelenik a virtuális fehér papíron fekete jelként. Örül is szegény, hiszen azt hiszi, hogy - bár magában van - a nagy egész részeként kifejezhet valamit. Mi viszont rájövünk, hogy nem kell ő oda. Mi több, sok esetben félreütésként jelenítettük meg, ezért kifejezetten rossz nekünk az ő léte. Zavaró, emlékeztet koordinálatlan finommotorikánkra, tökéletlenségünkre. Azért nem haragszunk rá, hiszen nem tehet arról, hogy ott van, de hidegen, érzelemmentesen likvidáljuk a delete gombbal.

Azután az írásjelek. Leírunk egy mondatot, és kitesszük a pontot a végére. Elégedetten hátra dőlünk. Majd elbizonytalanodunk: ne kérdezzünk inkább? Vagy mégsem: kiáltsunk fel! Vigyázz világ! Esetleg óhajtsuk azt a vigyázást? Netán egyenesen szólítsuk fel a világot a vigyázás szükségességére? Akárhogy is, belső bizonytalanságunknak ők isszák meg a levét, a feleslegesek törlendők. És sajnos így jár sok vessző is, ha átírásra kerül a mondat. De mit vétettek ők?

Parole, parole, parole, parole, parole. Csak szavak és könnyek. Könnyek a szavakért, melyeket leírtunk, aztán nem kellettek. Mert találtunk náluk jobb szavakat. Vagy nem akartunk szóismétlésbe bocsátkozni. Esetleg durvának gondoltuk, és ellágyítottuk a mondanivalónkat. Kemények akartunk lenni, de inkább ironizáltunk, mert az ironikusan tálalt szó nem önmagában kemény, hanem belülre üt. A szónak mindegy mi okból vált feleslegessé, szomorúan érzékeli, hogy nincs rá szükség. És már semmivé is foszlik. Milyen lehet egy szónak - amely már önmagában is alkalmas egy gondolat kifejezésére -, ha eltűnik? Léte megvillant a képernyőn, és most nincs. Nem siratja senki.

A mondatok. Önálló gondolat szépen szórendbe rakva. A betűk, az írásjelek, a szavak követik egymást gyönyörűen. Virítanak büszkén. Elmondanak valamit. Egy suttogást, egy összeszedett bátorságot, egy lágy kérést, egy szemérmes vallomást, egy nevetésre szánt poént, egy égre szálló káromkodást, bármit, mi emberi. Aztán nem úgy gondoljuk. Nekik végük. Mi persze gondolunk tovább. Mást. Más betűkkel, írásjelekkel, szavakkal.

A bekezdések. Van-e szemetebb dolog, mint egy bekezdést kihúzni? Ott van már minden. A gondolat szépen kifejtve, az argumentumok sorakoztatva. És mégsem kell. Általában helyhiány miatt. Lehet egy betű felesleges, de egy egész bekezdés? Igen, lehet. Általában nem a szerzőnek. Kevés alkotó vetemedik ilyen galádságra. Ez a hideg profizmus a lektorok sajátja. A szerző sír, alkudozik, a szerkesztő meg balról jobbra. Szegény, szegény bekezdések!

Teremtünk és gyilkolunk. Bocsánatot nem kérünk. Miért kérnénk, mi teremtettünk, mi is gyilkoljuk meg teremtményünket. Kinek mi köze hozzá? Meg aztán kitől kérjünk azt a bocsánatot? Az általunk megsemmisítettektől? Hát próbáljuk meg mégis.

Kihúzott betűk, írásjelek, szavak és mondatok, bocsássátok meg, hogy ostoba vagyok!