Miről is érdemes elmélkedni a temetőkben, miközben gyertyát gyújtva nézzük a rendbe rakott, virágokkal díszített sírokat és a minket körülölelő fényeket? Természetesen az életről.

Ha máskor nem, ilyenkor mindig el kell ámulni azon, hogy mekkora véletlen ittlétünk. Ahogy este ballagunk a sírok között, az égre nézve látjuk a gyertyák tükörképeit. Milliárd csillagrendszer űzi, hajtja egymást. Robbannak olyan erővel és olyan időtávokon, amelyet felfogni sem vagyunk képesek. Egyik megszűnik, a másik alakul valamivé, ám hogy miért, nem tudjuk. Ebben a hatalmas katyvaszban mégis van egy csillagrendszer, és annak egy naprendszere, amely viszonylag békésen tengődik. És ennek a Naprendszernek a harmadik bolygóján kialakult az Élet. Az az Élet, amelynek ismét csak mázlija volt, mert eddig egyetlen kósza meteor sem pusztította el, pedig elég nagy számban közlekednek ilyesmik össze-vissza száguldozva a világegyetemben. De a Földet megsemmisítő csapás még nem érte, az egyéb becsapódásokkal szemben pedig bebizonyosodott, hogy a földi élet él és élni akar. Akárhogy is, akármilyen áron is, de él, és tovább fejlődik. Aztán megjelent az ember, amely hatezer éve létrehozott egy civilizáció nevű képződményt keretet adva mindennapjainak.

Aztán lettünk mi. Öntudatos szingliknek, mamahotel kényelmében dagonyázó ifjaknak üzenem, hogy az utódok összeklampácsolása nem szabadon választott feladat, hanem ősi kötelesség. Kötelesség az Élet iránt. Ha látunk egy embert, nem csak őt látjuk, hanem több tízezer ősét is. Nélkülük nem lenne, és az ő elárulásuk, ha nem viszi őket tovább. Azokat az ősöket, akik bizonyára olyanok voltak, amilyenek: szépek és csúnyák, nemesek és alávalók, okosak és ostobák, gazdagok és szegények. De mindegy is, voltak, és most azért vagyunk mi. A boldogságuk, nehézségeik (háborúk, járványok, éhínségek túlélése), küzdelmeik elárulása, ha megszakad - ostoba gőgből, hülye ideológiák követéséből, lustaságból, felelősség vállalás hiányból - az életvonal. Az Élet Teremtés-projectjének munkatársai lehetünk, amelyet nem szabad feladni. Soha, sehol, semmilyen körülmények között.

Végül itt vagyunk. Ez is mekkora véletlen. Hogy éppen van egy alkalmas petesejt, és éppen az a genetikai információhordozó sejt ért célba a több százmillió közül. Ha bármelyik feltétel hiányzik, nem mi születünk meg. Más lehet a hajunk, szemünk színe, a nemünk, a személyiségünk. De valamiért mi lettünk erre a Földre.

És ha már itt vagyunk, miképpen éljünk? Okosat mondani könnyű, megvalósítani nehéz. Nem is megy sok milliárd embernek. Talán fel kellene ismerni, hogy az ember nem csak egy két lábon járó főemlős, hanem kultúra és lélek is. Ezért - miközben soha sem feledjük kicsinységünket - fejleszteni kell magunkat. Kultúrában, lelkiekben, mert ezzel válik teljessé véletlenszerű emberi életünk. A lelkünket például tisztán kapjuk, úgy érdemes élnünk, hogy lehetőleg úgy is adjuk vissza. Aztán eljön a perc, amikor lelkünk elhagyja testünket, és megkönnyezi azt (lacrimosa). Talán úgy érdemes élni, hogy a könnyek értékes életért hulljanak. Ennyi.

Ja, és még valami. Elnéztem a sírokat. Sokfélék, de egy valamit hiányoltam rólunk. Az About Time (Időről időre) című filmben van egy csodálatos jelenet. Visszaugorva az időben a tizenkét év körüli srác és az apja önfeledten játszik, bohóckodik a tengernél. Amikor leülnek, az ihletett pillanatban a fiú azt mondja az apjának: Köszönöm, apa. Ha utódaim ennyit vésnek a síromra már megérte. Ennyi. Most már tényleg.