Kétféle munkahelyi szarka van, az egyik típus a kollégáit lopja meg, a másik az alkalmazóját. Ami érdekes bennük, az a sajátos lelki hozzáállás.

A munkatársait meglopó a slendriánságot és a közösségben kialakult bizalmi viszonyt használja ki. A munkahelyeken megszokott dolog, hogy a személyes tárgyak csak úgy vannak mindenfelé, ahova tulajdonosa éppen lecuccolt vele. Ezzel kapcsolatban magam óvatos vagyok, mert egy életre való ízelítőt kaptam a saját dolgokra való odafigyelés fontosságáról. Első munkahelyemen az igazgató elvtársat erősen idegesítette, hogy a kartársak motyója szerteszét heverész. Szólt is néhányszor, hogy jó lenne az éberség. Mivel a jó szóra ráhányták a fittyet, átment hétköznapi pedagógusba, és egy ebédszünet alatt összeszedte a pénztárcákat, személyiket, bérleteket, amit az asztalokon talált, majd gondosan elzárta a páncélszekrényébe. Nem is lett volna különösebb baj, ha nem hívják el egy sürgős értekezletre a pártbizottságra. Hagyott csapot papot - bocsánat: párttitkárt -, és megfeledkezve pedagógiai munkásságának részleteiről, elhajtatott. Az ebédből visszatérők pedig eljátszhatták a törpék kórusát: "Valaki elvitte a pénztárcámat!", "Valaki ellopta a személyimet!" és így tovább. Mire igazgató elvtárs fél négy körül megtért a direktívákkal, egy gyakorlatilag összeomlott szervezetet talált. Sápadt emberek, ideges rendészek, káosz. Na, de ő uralta a helyzetet, és saját marhaságából erényt kovácsolt. Állománygyűlést hívott össze és rövid - másfélórás - beszédben hívta fel az elvtársak figyelmét a biztonság fontosságára, melynek végén az addigra az infarktus szélén egyensúlyozóknak látványos feddés kíséretében visszaadta holmijukat. (Nekem akkoriban nem volt annyi pénzem, hogy pénztárca kelljen, külső megfigyelőként azonban jó lecke volt.)

A tanulságot nem felejtve bő húsz év múlva találkoztam a belső tolvajlás jelenségének sajátos pszichológiájával. Először a kávépénz nem egyezett. A "jóhiszeműség mindenekelőtt" jegyében kiírták, hogy aki elfelejti betenni a pénzt, az pótolja. Aztán ezresek, kétezresek kezdtek eltünedezni. A károsultak elbizonytalanodtak, hiszen kis összegek ezek, amelyek óhatatlanul kifolynak egy reggeli gyors osztálypénzosztás, "valamit biztos vettem, csak nem emlékszem" keretében. Ilyenkor még nem fogalmazódik meg a gyanú. Egy idő múlva jött a bizonyosság, mert a fizika törvényeit meghazudtolva öt- és tízezresek váltak légneművé. Az érintettek rájöttek, hogy meglopták őket. Magyarázatot viszont - érdekes módon - külső erőkben keresték. A beléptetési rendszer szigorú volt ugyan, ám valóban jöttek-mentek idegenek a cégnél, akik apróbb tárgyakat észrevétlenül zsebre vághattak. (Ezt a verziót valószínűleg a tolvaj is erősíthette.) A nemzetközi helyzet fokozódásaként bankkártyák váltak köddé, és mire a károsult felfedezte a lopást, már le is merítették. (Akkor még nem volt sms-küldés a használatról.) A külsős tolvaj verziót ez sem ingatta meg, bár már születtek feljelentések. A lebukást a következmények nélküliségből fakadó elszemtelenedés és a technikai vívmányok figyelemmel kísérésének elmulasztása okozta. Akkoriban még a bankautomaták zöme nem rendelkezett beépített kamerával, de kezdett terjedni a technológia. A tolvaj sietségében egy ilyenből vette ki a pénzt, a rendőrség a munkahelyről vitte el. Kiderült, hogy rengeteg adósságot halmozott fel, a fizetése nem volt elég a törlesztésre, ezért megfogadva a női magazinok javaslatát, életmódot váltott. És milyen az ember! Voltak, akik sajnálták, mert olyan régi kolléga, meg jól lehetett vele beszélgetni.

Készülünk az iskolakezdésre

A munkahelyüket meglopók ideológiát is gyártanak tettükhöz, amely nem nehéz, mert mi magyarok kulturálisan vagyunk hozzászokva a közösből való vételezéshez. Ez a Csáky szalmája-effektus feudális csökevény, amelyre a Kádár-rendszer rátett egy lapáttal. Az, hogy gépkocsivezetők játszanak a benzinkártyával, olyan, mint a levegővétel, a hivatalnokok az iskolakezdéskori írószerbeszerzés egy részét a munkahelyükről oldják meg, fel sem tűnik. És így tovább. Két esetet viszont még a pszichológusom segítségével sem tudtam feldolgozni.

Úgy tizenöt éve az akkori munkahelyemen az egyik vezető kolléga a wc-papírt lopta haza. Felvette a zakóját mielőtt meglátogatta a toalettet, alá tette a klotyópapírt, amit aztán a táskájába téve csempészett ki. Heti négy-öt darabbal megoldotta a család ezirányú szükségletét. Amikor mondtam neki, hogy ezt nem kéne a milliós fizetése mellett, nem értette. Szerinte az járt neki. Számomra ennyi év távlatából is felfoghatatlan.

Egy másik történetet a zuhanyhíradóból hallottam, szinte hihetetlen. Egy kolléganő minden pénteken ebédidőben bevásárolt a közeli boltban nagy cekkerrel támadva meg munkahelyét. A kollégái azt hitték, hogy a hétvégi bevásárlás egy részét teljesíti ekképpen, és sajnálták is a bunkó férje miatt, aki hagyja szegényt cipekedni. A munkaidő végén bejelentette, hogy neki még sajnos túlóráznia kell, mert annyi, de annyi a munka, hogy nem bírja normálban. Erre ismét megsajnálták, de a hétvége az hétvége, kirajzott a nép. Amikor elült a zsivaj és egyedül maradt, akkor kezdődött az ő kis misztériuma. A bevásárolt alapanyagokat a teakonyhában megfőzte. Otthonra! A komplett hétvégi menüt és a következő heti adagokat. Szépen bepakolta a kiporciózott kaját műanyag dobozokba, és hazavitte. Amikor a kolléganői valahogy rájöttek erre a hóbortjára, azt válaszolta, hogy így takarékoskodik, mert otthon nem kell gázt meg villanyt fogyasztania. "Okuljatok mindannyian e példán. Ilyen az ember. Egyedüli példány."

Polgári csökevényként nem tudok mit kezdeni az ilyen emberekkel, szimplán csak elegem van belőlük.