Öt esztendeje heverésztem a barcelonai strandon békés nyugalomban, és unalmamban az eget néztem. Egy picike repülő kivált a felhőkből a messze távolban, és megkezdte leereszkedését. Egy nagyobbacska már közelebb repült, egy távolodó pedig a reptér felett járt. Talán ha volt közöttük egy-másfél perc. És ez így ment tulajdonképpen egész délután, mint valami égi kasszaszalagon. Este aztán a Ramblán mozdulni sem lehetett, hömpölygött a tömeg, az éttermek, kávézók dugig, a legendás piacon majdnem elvesztek a gyerekek. Másnap a Sagrada Familia előtt nyolcszázméteres sor, pedig korán mentünk. Ki is hagytuk. (Tudom az okosak előre, interneten, meg minden.) Pedig ez a kaland az úgynevezett válságból való kilábalás kezdeti időszakában volt, azóta még többen vannak.

Meg szerettem volna mutatni a gyerkőcöknek Európát, ahogy még én láttam. Templomokkal, múzeumokkal, azokkal az évezredes értékekkel, amelyekkel itthon sajnos nem találkozhatunk. Azért, hogy a genius locin keresztül megpróbálják megérteni azt a kultúrkört, amely körülvesz, és amelyhez olyan reménytelenül akar tartozni az ország normálisabb fele (egyharmada), Ám tumultus mindenhol. Párizs, London természetesen. De még az olyan korábban nem kifejezetten ismert városok is a tömegnyomor áldozatául estek, mint Edinburgh vagy Bordeaux. És nem csak főidényben, hanem tavasszal, ősszel is. Puffognak a turisták az élvezeti érték romlása miatt, csordák tesznek tönkre természeti értékeket, törik a fejüket az őslakók az invázió megállításának módjairól, de mind hiába, ez most a tendencia.

Mit lehet tenni? Globálisan nem tudom. A legjobb, ha egyedi megoldásokat keresünk. Van, amit ki kell hagyni. Semmi kedvem végigvonulni úgy egy múzeumon, hogy én taposom valaki sarkát, egy másik embertársam meg az enyémet. Hát lehet így műélvezni? Nem lehet. Akkor pedig értelmetlen. Egy ideig lehet trükközni. A Notre-Dame-ba például egy apró - rövid ideig - kialakult szervezési hiányosságot - közben játszva a hülyét - kihasználva sikerült bejutni. A sokat kárhoztatott magyaros gógyinak hála nem dekkoltunk tűző napon a kanyargó sorban.

A barcelonai lanovkára nem a strandon vártunk kétszáz méteres emberláncban, hanem a Montjuïc-hegyen lévő állomásról indultunk az első leereszkedéssel üres kabinban. Az Uffizibe az olasz viszonyokat kell alkalmazni, fejenként tíz euróval lefizetni valami hivatalnokot, aki csoportként bevisz. (Ha Firenzében vagy, tégy úgy, ahogy a firenzeiek.) Templomokba általában beengedik a szertartásra igyekvőket látogatási időn kívül is. Így lettem anglikán a Westminster Abbey kedvéért és hithű katolikus Lisszabonban az Igreja de São Roque csodálatos barokk környezetének látványáért. (Az külön vicces volt, hogy a kórus a Hava Nagila-át énekelte portugálul - bizonyára a tiszteletemre. Vagy egyházzenésítették mint a Tüzed Uram Jézust.)

Ezek a furfangok azonban tiszavirágéletűek, és nem is mindig jönnek be. Mást kellett kitalálni, valami grandiőzt. Szerencsére ösztönösen éreztünk rá. Amíg a népek turistáknak kitalált programok helyszínei előtt tülekedtek, mi felmentünk a Tibidabora, ahol a kutya sem volt. Megnéztünk egy Csodák Palotájához hasonló kiállítást, talán ha két iskolás csoport társaságában, a Vidámparkban lézengtek, a kilátás szép volt, az elegáns utcák árnya csodás villákat takart, és a tapasokért sem kellett megöregedni. Azóta ez a titkos taktikánk. Olyan helyeken járni - lehetőleg busszal, villamossal -, ahol realisztikusabb képet kapunk az adott városról, az ott lakókról.

Ehhez jön a hajnali városnézéses személyes rögeszmém. Korán kelek és miközben a család még szundít, elmegyek egy kis sétára megnézni az ébredő városokat. Bordeauxban például reggel hétkor még sötét volt, tök üres minden, felsétáltam a nemrég átadott büszkeségükre, a négy tornyos hídra - van hivatalos hosszú neve is -, amely azért nagy cucc, mert a közepét liftként felhúzzák, ha jön egy nagyobb hajó. Biztos megérte az a párszázmillió euró, de onnan másfél kilométerre már csak olyan hidak vannak, amely alatt nagy hajók nem férnek el. Állítólag évente egyszer húzzák fel, nagy társadalmi esemény, közvetíti a helyi tévé. Sok értelme nincs, de a folyó sodrásán merengve rájöhetünk, hogy presztízsberuházás nem magyar jelenség.

Vagy Reims. Meglátogattam Török Szultán eredeti nevét viselő helyi egységet. A reggeli sötét megzavart, ezért bonsoir-ral köszöntem. Coopertől és Karl Maytól ismert, hogy az indiánok tisztelték az elmebetegeket, most már tudom, hogy a reimsi pékek is. Jól összecimbiztünk, ami nem kis teljesítmény, mert nem beszélek franciául, ám Louis de Funés-módra azért megérteti magát az ember. Megengedték, hogy segítsek kipakolni a friss kenyeret és együtt reggeliztünk. Mert ez a pékség egyben reggeliző is. Pár euróért vadidegen emberek leülnek egymás mellé, esznek egy kis vajas kenyeret, péksüteményt, isznak kávét, narancslevet, aztán mennek tovább. Mivel nagy spanok lettünk, tőlem még fizetséget sem fogadtak el. Ilyen turistaprogramokat nem kínálnak a bédekkerek.

Az sem rossz látvány, ahogy szépre sminkeli magát az adott város. Valahogy arrafelé a tisztaságra törekvő belső igény az élet minden területén megvan. Az utcaseprők halk gépeikkel suhannak, a boltok, bisztrók alkalmazottai pakolnak, serénykednek nyitásig. (Igen, ne kerüljük meg a problémát, majdnem mind "dologtalan nigger", meg arab, esetleg sárga. Bezzeg Pesten! A Dessewffy utcában egy hónapig tartotta magát a fal mellett egy szép nagy tenyérnyi emberi ürülék. Aztán elmosta az eső. Senkit sem zavart.)

A tömegturizmus elkerülése érdekében tett erőfeszítéseink nem eredménytelenek, de a belőle leszűrhető tapasztalás sem nagy durranás. Nagyjából annyi csak, hogy az emberek nagyon nem különböznek egymástól. Élnek, ahogy tudnak, okosak vagy hülyék, magasak vagy alacsonyak, tisztességesek vagy lehúzók. Ezért a tudásért elvileg nem érdemes vállalni az utazás kényelmetlenségeit, ezt láthatjuk itthon is. A múltból származó látványosságok kultúrája helyett be kell érnünk a jelen kultúrájának megismerésével. Pótcselekvésnek látszik, bár nem rossz program. Így aztán a fene se tudja, hogy elegem legyen-e a tömegturizmusból.