Pár nap múlva megemlékezünk az '56-os forradalomról, melynek keretében ostoba, korrupt politikusok fognak pofázni '56 hőseiről. Nyomják a szánalmas bullshitjeiket a gyéren megjelenő, unatkozó nyugdíjas rajongóknak, a kivezényelt, okostelefonjaikat nyomogató iskolásoknak. Aki arra vetemedik, hogy belenézzen ezekbe a tudósításnak nevezett, szürkeségtől csöpögő szeánszokba, azokban megfogalmazódhat a gondolat, hogy ezekből lehetne-e hős? A kispufi Gulyás Gergely oda merne-e szaladni egy orosz tankhoz molotovkoktélos üveggel? A nagypufi Viktor vajon Szolnokon várna-e a menetrendszerűen érkező orosz tankra vagy elmondaná-e: a "Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt." - kezdetű rádiószózatot? Ne legyenek illúzióink, ezekből sosem lehet hős.

Mert hol terem a hős? Senki sem születik úgy, hogy hős lesz. És a "Mi leszel, ha nagy leszel?" kérdésre is kevesen válaszolják, hogy: "Hős leszek!". Úgy tudom OKJ-s képzésben sincs százhúsz órás hősképző tanfolyam. Sőt, amikor a hős megcselekszi, amit megkövetel a haza, nem szólnak fanfárok, nincs taps, semmi sincs. Csak egy döntés. De ebben a döntésben benne van az adott ember.

Van, hogy ez a döntés teljesen hétköznapinak indul, és a későbbi hőssé avanzsált csodálkozik rá a legjobban, hogy amit egyszerű, tisztességes lépésnek gondolt, annak súlyos, egész életére kiható következményei lesznek. Hiszen a későbbi hős csak mondott vagy tett valami józan ésszel könnyen felfoghatót, melyben az aktuális hatalom ellenséget látott. És a normalitás miatt nem is képes megváltoztatni a véleményét, akkor sem, ha a hatalom már nyergeli a halál lovasainak lovait. Ekkor nem marad más, mint az "Itt állok, mást nem tehetek, Isten engem úgy segéljen, Ámen." Mennyi ilyen tisztességes ember lett '56 hőse, aki nem akarta a padlásseprést, az ÁVH fekete autóit, az orosz megszállást, a hazaáruló komcsi uralmat. Nem csináltak nagy dolgokat, csupán felszólaltak a munkahelyükön, sztrájkoltak, tüntettek, semmi különös, mondhatjuk a mai kor embereként. Mi ebben a hősiesség? (Bár ahogy a mostani folyamatokat látjuk, lehet, hogy ismét meg kell élnünk a normalitásban rejlő hősiességet.) Sok ilyen embert ismertem, akik aztán a "legvidámabb barakk" kitaszítottjaiként vegetáltak a rendszer ellenségeinek kikiáltva a kádári posványban. Ha lehet, már csak az ő emlékükre tekintettel se vegyék szájukra '56 hőseit a mai undokok.

És vannak a pillanat hősei, akik az adott helyzetben az életüket dobják oda, mert az sem ér annyit, mint az, amiben hisznek. Az orosz tankok elé kézigránátokkal ugró pesti srácok nem gondolkodtak a nemzetközi helyzet összefüggéseinek reménytelenségén, hanem életüket adták a Magyarországnak nevezett hazájukért. Irracionális döntés, ugye? A nevüket kisajátító - prosti srácok - közül ma ki lenne képes a mutatványra, ha itt lenne az idő? A dagadt szeszkazán vagy a belügyi tudósítók oszlopos tagja? Akkor inkább legyenek szívesek és ne hivatkozzanak '56 hőseire.

És a legkínzóbb kérdés: Megéri? Régóta megválaszolatlan kérdés. Madách római színében is felmerül: "Bolond világ volt hajdanában: Brutus nem ült szép villájában, Kardot fogott s harcolni méne, Mint hitvány zsoldos, s még mivégre? A rongyos nép jóléte végett, S tar földön érte el is vérzett.” Vagy: "ÁDÁM: Mi jajszó ez, mely úgy velőbe hat? LUCIFER: Nehány őrültet most feszítenek fel, Testvériségről, jogrul álmodókat. CATULUS: Úgy kell nekik, miért nem ültek otthon, Élvezve és feledve a világot, Miért vitatták mások dolgait." Nem, valószínűleg az egyén szintjén nem éri meg.

Az egyszeri és megismételhetetlen élet helyett mit kap a hős? Elneveznek róla egy utcát, hogy annak lakói azt sem tudják kiről nevezték el, esetleg dühöngnek, ha bonyolult a név, és nem találja a postás a címet. Talán egy iskola is viselheti a nevét, ahol a diákok szépen felmondják a kanonizáltra szürkített életrajzot. Szóba jöhet még a névtábla - túlszámlázó szobrász alkotása - ahol remegő fejű öregemberek űzik évente egyszer unalmukat. És nagy ritkán szobor, amelyben szintén nincs sok köszönet, mert a mai művészeti irányzatnak megfelelően nem hősi pózban ábrázol, hanem valami nonfiguratív nyögvenyelős magyarázattal adja el a három tonna követ vagy fémet. (Ha a megrendelőnek nem tetszene, "Védjük meg a Földet!" szoborként éppen jó lehet.) Aztán ha megvan a szobor, jönnek a politikusok, akik feltekerik a bullshit generátort, és hajrá! Ezen kívül a hős nagyszerű cselekedetének még egy célja van, hozzájárulni egy-egy történész megakadt karrierjének továbblendítéséhez, csekély összegű konferencia díjak bezsebeléséhez. Egy pillanat az egész, és milyen sokan élnek meg belőle! Csak az nem aki a súlyos döntést hozta. Ő átlőtt, szétszaggatot testtel végzi az utca porában vagy megfojtva a bitón. A hős mint munkahelyteremtő! Nos, megéri?

Az eszünkkel tudjuk nem, nem éri meg. A szívünkkel érezzük, hogy mégis. Mert kellenek a hősök, akik szembesítenek magunkkal, saját kis konformista életünkkel, napi megalkuvásainkkal. A többség - számtalan, racionálisan jól magyarázható indokkal - nem lesz hős, de annál nagyobb tisztelettel kell tekintenünk azokra, akik mindent feladva hitükért hőssé váltak.

A hivatalos megemlékezések alkalmatlanok '56 hőseinek megadni a tiszteletet, ezért ezekből az üres, talmi pofázásokból elegem van.