Fricz Tamás keserű bonmotjaként híresült el a "következmények nélküli ország" kifejezés. Fricz úr fanyalgása Gyurcsány úrhoz köthető, akinek zavaros életvitelét politikai következmények nélkül hagyta az ország népe. Hiába írta meg az akkori ellenzéki sajtó, hogy az említett kiválóság miképp kapott közpénzmilliárdokat anyósától, hogyan privatizálta a balatonöszödi üdülőt, a Fittelina és Nomentana ügyeket, az Apró-villa titkát, a magyarokat annyira nem érdekelte a dolog, hogy jó Ferenc újraválasztva vidáman ugrabugrálhatott hivatali szobájában Hugh Grantnek képzelve magát. Erre keseredett meg a mi Friczünk annyira, hogy tömör látleletet vett országunkról. Mostanában viszont a CÖF millióknak hála Fricz úr szája édessé vált, és Tiborcz vej közpénztízmilliárdjai, az Orbán Viktor-stróman csoport magánszámai nem zavarják őt. Most jó. (neki)

Meg nem volt igaza. Csak egy kicsit türelmetlen volt. Az 1990 és 2010 közötti politikai rendszer - minden hibája mellett - alkalmas volt a politikai korrekcióra. Az MDF kormányt le lehetett váltani, a kétharmados Horn-kormány belebukott a Tocsik-ügy korrupciójába, a jól teljesítő első Orbán-kormány veszített. És végül Gyurcsány úr sem értette meg időben a nép szavát - "Nem azt mondták Feri, hanem azt, hogy menj a p*csába!" -, így ő pártjaival a választók akaratából a történelem szemétdombjára került. És jó volt ez így.

Hanem a mostani rendszer szerint Fricz úr egyenesen prófétai magasságokba emelkedett, mert szeretett Viktorunk kormányzása a választók akaratából nehezen látható el politikai következménnyel. Most tényleg úgy látszik, hogy eljött a következmények nélküli országlás kora. Ezáltal emelkedik a tét. Sima választáson alig zavarható el a politikai korrekcióra képtelen korrupt társaság, így majd csak egy - a magyar történelemben szokott módon bekövetkező - kataklizma szembesíti a mostani politikai elitünket és az országlakosokat a következményekkel. Sajnos nálunk ennek van politikai hagyománya. A miértnek két oka van.

Az első az, hogy a magyar politikai rendszer vármegye színvonalú politizáláson alapul. Az önálló államiság megszűntével az ország lényeges dolgairól birodalmi központban döntöttek, a resztlit meghagyták a vármegyének. Akik önnön fontosságukról sokat képzelve azt hitték, hogy ők a magyar államiság letéteményesei. Mivel kis területre korlátozódott a vármegyei hatalom, kialakult a központtal való (látszat)szembenállás és a családi összefogódzás, hiszen keresztbe-kasul házasodtak. Ha egy jurátus gyerek hazaérve az egyetemről észlelte a stúdium és a megyei valóság közötti ellenmondást, és ennek hangot adott, könnyen leszerelhető volt hazafias lózungokkal és azzal a tanáccsal, hogy: "Várj a sorodra öcsém, ha majd odakerülsz te is lophatsz!". Ez a közeg kizárta, hogy következményei legyenek, ha valaki a kor viszonyaihoz képest kegyetlenebbül bánt jobbágyaival, ha terrorizálta családját, ha lopott a gyengén csordogáló központi pénzekből vagy éppen az árvák javaiból. Ez lett a magyar politikai kultúra alapja, amely a kiegyezés után szintet lépett. Az államiság részlegesen megteremtődött, plusz a kapitalizmus fejlesztései irdatlan mennyiségű pénzt hoztak az országba, melyek vonzották a rengeteg panamázást. Egyéni következmények előfordultak nagy balhék esetén főbelövés formájában, de politikai következmények? Ugyan, az nem volt szokásban.

A politikai következmények levonásának másik gátja ugyanis maga a kiegyezés után létrejött politikai rendszer volt. Az "ahogy lehet" opportunizmusa azonban kicsit korábban győzte le az "ahogy kell" gerincességét. 1861-ben. Ekkor egy külföldi uralkodó, bizonyos Franz Joseph összehívta a magyar Országgyűlést, melyhez közjogilag semmi joga nem volt. Az összejött követek két csoportra oszlottak. A Teleki László vezette Határozati Párt - ragaszkodván a '48-as hagyományokhoz - azt mondta, hogy határozatként közöljék ezzel a fickóval, hogy mi a magyarok akarata, 'oszt jó napot menjenek haza. A Deák vezette Felirati Párt ezzel szemben elkezdett alakoskodni, hogy "tuggyuk ám, hogy Franz Joseph nem magyar király, de csináljunk úgy, ezért részlegesen elismerve az önkényt, felirati formában forduljunk kegyes urunkhoz". A döntő szavazás előtt Teleki öngyilkos lett, a Határozati Párt néhány vokssal elbukott. És vele az egyenes országos szintű politizálás lehetősége is.

A magyar politikai rendszer másfél évszázados problémája ezen az ősbűnön alapszik. A nálunk szerencsésebb országokban a politikai rendszert azért hozták létre - sokszor nem kevés áldozat árán -, hogy annak keretein belül lehessen a társadalmi érdekeket képviselni. Nálunk azonban - mivel a '48-as hagyományok összeegyeztethetetlenek voltak a "Magyar Királyság egy birodalom része" elképzeléssel - a Habsburgoktól való függetlenséget célul tűző erők politikai elnyomásának eszközeként alakították ki. A mi politikai rendszerünk logikája alapjaiban tér el a nagyvilágban megszokottól, és ezt még azok sem nagyon tudják, akik működtetik. Csak megszokták, mert kényelmesebb hatalmi pozícióból diszkreditálni a politikai ellenfelet, mint valamiféle konszenzust kialakítani vele.

A kiegyezést nem szabadott bolygatni, a benne résztvevők - Andrássy, Deák, Tisza - keményen letörték a kétkedőket, így fedve az ősbűnt. Aki megpróbálta felvetni a '48-as kérdést, azt választási machinációkkal kiszorították a hatalomra jutás lehetőségéből, lefizették, lejáratták stb. Aki viszont elfogadta a kiegyezést, lophatott akármennyit, a vármegyei hagyományon alapuló politikai kultúra megvédte. A duma persze mindig megvolt a kirekesztésre. A külső és a belső ellenség miatt nem lehetett megkérdőjelezni a rendszert. Először a Habsburgokkal szembeni látszatellenállás - "a magyar hátán szántani is lehet, csak az ekevas nemzeti színű legyen" -, aztán a nemzetiségek. A centrális erőtér a korszak végére már teljesen alkalmatlan volt széles tömegek politikai képviseletére, ezért egyre kevesebben érezték hazájuknak a korrupt elitjét pátyolgató Magyar Királyságot.

A trianoni katasztrófából sem tanultak eleink. Bethlen és Teleki Pál ugyanott folytatta, ahol az elődök abbahagyták. Külső ellenség a kis- és nagyantant, a korszak vége felé a nácik és a bolsik. Belső konszolidáció eredményeként az Egységes Párton kívül - hívták éppen akárhogy - nem lehetett politizálni. A társadalmi bázis növelése érdekében létrehozták a kor CÖF-jeként a Vitézi Rendet, amelynek tagjai nevetséges göncökben csattogtatták szolgaian bokájukat gyenge megélhetést biztosító pár hold földért meg altiszti kinevezésért. A centrális politika hatékonyságának büszke mércéjeként ma is elhangzik, hogy Rákosi Mátyás testvér éppúgy Horthy börtönében ült, mint Szálasi Ferenc elvtárs. Ám az, hogy e két szélsőségen kívül milliók maradtak politikai képviselet nélkül egy leválthatatlan Rokonok-rendszerben, kevéssé érdekelte a rezsimet. A kezdeti sikerek után - szemben a románokkal, csehekkel, osztrákokkal - az országot romba döntő kataklizma nem maradt el.

Aztán Kádár elvtárs melegítette fel - legendás konszolidációja érdekében - a centrális politizálás állott töltött káposztáját jó sok vörös festékkel lelöttyintve. Külső ellenségnek ott voltak az "imprealisták", a '70-es évektől - alkalmanként összekacsintva - az oroszok. A megszállás miatt szó sem lehetett többpártrendszerről, de látszatra kreált magának a rezsim politikai ellenfelet. Mert ellenség nélkül nem megy még egy diktatúrának sem. (Sőt! Úgy kell neki, mint egy falat kenyér.) Belső ellenségek miatt kétfrontos harcot kellett szegény Kádár "eetarsnak" folytatnia baloldali elhajlók (szektások) és jobboldali elhajlók (revizionisták) ellen. A rendszer díjazta a hűséget, megbukni nem lehetett, legfeljebb felfelé. (Mennyit röhögtünk a "saját kérésére, érdemei elismerése mellett más, fontos beosztásba helyezték" formulán, amely azt jelentette, hogy a munkás szülők paraszt gyermeke bizonyított alkalmatlanságát más területen is kipróbálhatta.) A menetrendszerűen bekövetkező összeomlás gazdaságilag érte az országot majd' egy évtized vegetálás után. Ezek az előképek, amelyet azt hittünk, hogy '90 után magunk mögött hagytunk. Aztán nem. Itt van velünk újra.

A tavaszi választás tétje az, hogy képes-e az ország népe következményekkel ellátni egy nyilvánvalóan korrekcióra képtelen korrupt politikai berendezkedést, vagy negyedszerre is eljátsszuk a sok szenvedést hozó, kissé unalmas darabot. A döntést nehezíti, hogy a végeredményében kudarcos következmények nélküli országnak kétségtelenül vannak átmeneti eredményei. "Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni!"

Százötvenéves mókuskereket hajtunk egymás kirekesztésére iszonyú energiákat elpocsékolva garantált pofára eséssel. És nem tanulunk. Harminc éve azt hittük, hogy az új generáció majd képes lesz kilépni a vármegyei színvonal-centrális erőtér kombinációból megteremtve a politikai következmények országát. Az elitnek nem sikerült, inkább korrumpálódott. A választáson rajtunk áll, hogy az országnak sikerül-e. Ha elég sokaknak van elege, összejöhet.