A nagyszobába toppanék... és nem röpült felém senki. Sokan voltunk. Talán azért. A feleségem kollégáival beszélte éppen munkájuk részleteit, életvezetési tanácsot adott a húgának, és egy külföldön élő barátnőjét tájékoztatta a hazai viszonyokról. A lányom a vizsgaidőszak felkészülési rejtelmeit vitatta meg néhány évfolyamtársnőjével, a pasijával szervezte a sítúrát és barinőjével beszélte ki annak pasiját. A fiam a csapattársaival álmodozott a következő meccs taktikájáról, intézte randiját, miközben valami BL-rangadót nézett. A kisebbik fiú gémerkedett, közben osztotta az észt az osztálytársainak, lájkoltak is valamit. Belépőm nem hozta Bóni gróf sikerét, a negyventagú közönség rám sem hederített. Igaz ebből négyen voltak a helyszínen, a többi különböző elektronikus eszközökön keresztül tisztelte meg szerény hajlékomat.

Régen minden jobb volt. Például ismerték a vizitidőt a látogatásokra. Ma 0-24-ben pittyeg a laptop, berreg az okostelcsi, nem lehet előlük elmenekülni, az olyan intim helyek mint hálószoba, wc sem számítanak. Nem ismeretes az alkalmatlan idő fogalma. Akinek amikor eszébe jut, löki a mondandóját, fényképét. Aki meg éppen nem közöl valamit, az lesi a lájkokat az ő közléseire. Korábban a munkáltatók sem zaklatták munkavállalóikat munkaidőn túl. Ha apám elment szabadságra, két hétig azt sem tudták hol van, és nélküle is eldöcögött valahogy a szekér. Pihenhetett senki által sem zavarva. Ma nem gond éjszaka üzeneteket küldeni. (Vannak olyan stréberek, akik valószínűleg már délután bepötyögik irományukat, gépüket viszont úgy állítják be, hogy azt késő éjjel vagy hajnalban küldje el, ezzel bizonyítva, hogy ők mennyit dolgoznak. Az, hogy ez a bizonyítási kényszerből fakadó hülyesége másokat zavarhat, nem foglalkoztatja különösebben.) És természetesen a hétvégére sincs tekintettel senki, a szabadság pedig csak annyit jelent, hogy nyaralása alatt nem a munkahelyen gályázik a szerencsétlen dolgozó.

A fészbúk-generáció számára ez alap, a két világ határán állók viszont csak pislognak a körülöttük tomboló változások hatásainak feldolgozása során. És hiába próbálják elmagyarázni az utánuk jövőknek, hogy ez részben nem természetes, részben kifejezetten veszélyes. Korábban például, ha egy szerelem véget ért, akkor - az in flagranti esetét leszámítva - a felek vagy megbeszélték egymással a dolgot vagy sunnyogtak a másik előtt. Ma a párkapcsolatban élők jó, ha nézik az imádott személy fészbúk oldalát, hogy kapcsolatban van-e még.

Az adatvédelmi veszélyekre ezerszer hívja fel a figyelmet szülő, tanár, szakember: mindhiába. Nekik semmit sem mondanak József Attila nyolcvankét éve papírra vetett sorai: "Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba irják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg." Így aztán sokak döbbenetére egy pedofilgyanús oldal felhívására fiatal lányok százai töltenek fel magukról meztelen képeket valami homályos fesztiváljegy-nyeremény ígéretéért. És nem csak a fészbuk-generáció. A közlési mámorba olyanok is beleesnek, akikről nem is gondolná az ember. Tavaly az orosz titkosszolgálat végzős kadétjai hozták nyilvánosságra jól sikerült afterpartyjuk részleteit. (Röpültek is a dekonspiráció után.) Egyszerűen érthetetlen ez a virtuális világban való létezés kényszere. Aki nincs fenn a fészbukon, az nem létezik. Olvasom, hogy egy általam tökéletesen érdektelen énekesnőnek - valami Selena Gomez - ötmillió követője van. Szegénykém! Jézusnak csak tizenkettő volt. És hol lesz Selena kétezer év múlva?

És van a kütyüknek egy olyan hatásuk is, melyre a napokban csodálkoztam rá, bár meglehet, hogy mások nem olyan bávatagok, mint én, és már rég ismerik a szörnyű jelenséget. A kütyük használatával az emberiség látszólag technikai haladás ért el, valójában viszont megágyaz az új barbárságnak. A kisebbik fiam felvetette, hogy ha visszarepülnénk az időben, akkor a mobiljával mekkora varázsló lenne. Mondtam neki, hogy semekkora, mert a mobilját nem tudná használni fényképezésen kívül semmire, azt is ideig-óráig, mert lemerülne. Az adatátvitel bonyolult átjátszókon, műholdakon keresztül történik, amelyet mondjuk a XVI. században nélkülöztek az emberek. A töltés sem lenne egyszerű, mert az áramtermelés sem volt még az igazi. Mire menne tehát rendkívül okos telefonjával? Nagyjából semmire. Ugyanakkor a kütyüknek hála a korábbi tudás elveszni látszik, hiszen azt kiváltja a kütyü. Fokozatosan elszakadunk a valóságtól, amely azzal jár, hogy egy kütyük nélküli világban nem tudnánk helytállni. A folyamat szemléltetésére egy példa. A nagyanyám még egy mozdulattal elvágta a csirke nyakát, ha enni akartak. Az anyám már halálra szekírozta az apámat, mert megmondta, hogy bontott csirkét hozzon, bontott csirkét, bontott csirkét. A feleségem kizárólag filézett csirkemellet, konyhakészre feldolgozott húsokat készít. A lányom vega, ha húst kell sütnie max. az előre panírozottal hajlandó foglalkozni. Ha holnap egy katasztrófa miatt nem lenne áram, gáz és civilizációnk leépülne, mihez kezdene a fészbuk-generáció? A mostani tudása semmivé lenne, a régire pedig nem támaszkodhat, hiszen az nincs meg neki. Plusz az olyan undi.

Netanjahu miniszterelnök pár éve azzal lepte meg a rá várakozó, kütyüikkel bíbelődő újságírókat, hogy közölte velük: "És ti mind rabszolgák vagytok. A kütyüitek rabszolgái vagytok." Erre persze öntudatosan kiröhögték. Régen a rabszolga tudta, hogy rabszolga. A mai rabszolga kineveti azt, aki szembesíti rabszolga helyzetével. Hatalmi szempontból ennél jobb nem kell, hiszen a szerencsétlen még saját helyzetével sincs tisztában.

A korábbi emberi fejlődés megszakadni látszik, a régebbi generációk időutazásuk esetén fel tudták volna venni a fonalat, tudtak volna hasznos trükköket mutatni az elődöknek. A fészbuk-generációval mintha ez a lehetőség csökkenne. Egy bitcoin-milliárdos mire menne az előbb említett században a bitcoinjaival? Világunk bonyolult lett, melynek egyre inkább csak apró atomjai vagyunk, akik remekül érzik magukat a kütyük biztosította készen kapott életben.

Most azonban el kell indulnom, hogy a karácsonyra megkívánt kütyüket, számítógépes játékokat meghozza a Jézuska. Nagy a családi, társadalmi nyomás, ezért nem okozhatok csalódást. Akkor sem, ha egyébként elegem van ezekből a vacakokból.