Kaposvár a legfurcsább város Magyarhonban, a kaposvári embert pedig hungaricummá kellene nyilvánítani. A kaposváriaknak egyfelől óriási szívük van, a rászorulónak az utolsó ingüket is odaadják. Másfelől viszont, ha valaki közülük ki akar emelkedni, akkor vagy kitaszítják maguk közül vagy kegyetlenül lehúzzák a sárba. Harmadrészt pedig rettegnek a változástól. A közelmúltban még arról is helyi szavazást rendeztek, hogy milyen színűek legyenek a helyijárat buszai, mert ha a harmincöt éve megszokott bilikék helyett bugyirózsaszínre váltottak volna nagy hirtelen, a kaposváriak fel sem mertek volna szállni az új alkalmatosságra. A színválasztás is jellemző: bordó-szürke kombót sikerült megszavazni. Igazi kaposváriasan, a seszínű szürke azért ott legyen a rikonya bordó mellett. Ebből a hármasságból eredően Kaposvár a kihagyott lehetőségek városa. De erre a szomorú valóságra sohasem ébred rá a kaposvári ember, mert ő sem érti önmagát. Pedig hát, ha a kaposvári népek sem értik magukat, hogy várhatják el, hogy a világ értse őket. Summa summarum jobb, ha az emberiség megbarátkozik a szomorú ténnyel, Kaposvár érthetetlen. Igaza van Auguszt Gabinak, Kaposvárt csak szeretni lehet megérteni nem.

Az az igazság, hogy Kaposvár sokkal többre hivatott, mint amire végül is jutott. Nézzen rá bárki a térképre, Kaposvár a Dél-Dunántúl mértani közepén helyezkedik el, a Balaton alig ötven kilométerre van. És mégis, a város száz éve alig fejlődik, az utóbbi huszonöt évben egyenesen rohad. A gyökerek után kutatva egy sajnálatos esemény ad választ a problémára, amely a kaposvári emberek előtt sem ismert teljességében. A kommunista rendszerben Kaposvár büszke volt arra, hogy ebben a városban tört ki először az őszirózsás forradalom, és egy Latinca nevű rossz életű e város környékén kezdett bele először a földosztásba. (Természetesen komcsi szokás szerint a másét osztotta.) Nos, a kommunista történetírás egy picit hazudott. Az olasz front összeomlása után a katonák a Fiume-Kaposvár-Marosvásárhely vasútvonalon özönlöttek haza. Kaposváron szereltek le a bakák, innen indultak tovább. A sok férfiember pedig - mit szépítsük - a kuplerájok felé vette az irányt. A kurvákon való marakodás komoly fegyveres csetepatéba torkollt, melynek leveréséhez katonai rendészeti alakulatokat kellett bevetni. Ez volt a híres forradalom. Erre jöttek aztán Latinca performanszai, meg Szamuely vörös terror bandájának somogyi vérengzései. A megrémült kispolgároknak egy kívánsága volt: soha többé rebelliót. Ez mondjuk érthető. Csakhogy a '20-as évek elején a város komoly dilemma elé került. Ekkor dobták ki a nagyon demokratikus csehek Pozsonyból a magyar jogi akadémiát, melynek helyet kerestek Csonka-Magyarországon. Ugyanebben az időben merült fel, hogy hova telepítsék a trianoni szerződés szerint megengedett hadseregparancsnokságokat. Két helyszín jött szóba: Kaposvár és Pécs. A mozgalmas éveket megélő kaposváriak úgy döntöttek, hogy inkább a rendet jelentő hadseregközpont kerüljön a városba mint a lázadásra mindig kapható egyetemi ifjúság. Így lett Kaposvár katonaváros, Pécs pedig egyetemi város. A kihagyott lehetőség ordító különbségét bárki láthatja.

Aztán Kaposvár szépen belesimult a létező szocializmusba, semmi különös. A fővárostól való távolságának köszönhetően megengedték neki, hogy Asher Tamás, Babarczy László, Ács János hozzon némi szellemi pezsgést a városba, a '70-es évek végétől néhány évig legendás színházat csinálhattak nagyszerű színészekkel. A rendszerváltás aztán azt a keveset is elintézte, ami a városban érték volt, és egyre erőteljesebben jött elő a régi mikszáthi világ. Első szabadon választott polgármestere, a tiszta szívű Szabados Péter, amint lehetett ott is hagyta a polgármesterséget. De a város nem maradt vezető nélkül, egymásra talált Kaposvár és Krakus Szita Károly.

Szita immár huszonkét éve polgármestere Kaposvárnak. Hosszú időszakát annak köszönheti, hogy ő érti leginkább a város érthetetlenségét. Az emberek szeretik, mert mindig nagyszerűen játszotta el, hogy csak egy közülük, esze ágában sincs kiemelkedni, és holmi modernizációs ötletekkel sem traktálta a népeket. Egy szürke városvezető, aki éppen olyan, mint a Füredi lakótelep nyolcadik emeletén lakó Kovács úr. Nem akar ő több lenni, hát kéretik őtet szeretni. És a kaposváriak beszopták az imidzst, rendre megválasztották polgármesternek. Az országgyűlési képviselőséggel már nem volt ilyen szerencséje, Lamperth Mónika időnként el szokta páholni. A Fideszen belüli harcoknak is néha áldozatul esett, de bizánci módszereivel eddig ki tudta védeni a politikai süllyesztőt. Szóval ellavírozott Szita Károly kicsiny zsarolásokkal, apró szívességekkel kezében tartva harcostársait éppúgy, mint az ellenzéket. De most erősen benézte ezt a gumihulladék-égetőt.

Olyan kaposváriasan érthetetlen az egész. Szita 1990-ben környezetvédőként szerzett ismertséget, ez az elkötelezettsége fontos része az ő politikai legitimitásának. Ezt eldobni nem túl racionális egy ilyen öreg rókától. Mi történhetett? Ráparancsolt a pártvezetés? Az első magyar dollármilliárdos asztaláról lehullott morzsácska vette el az eszét? Már nem akar indulni 2018-ban, és még utoljára zsebre vágja a várost? Ráadásul ezek a gumimegsemmisítők megteszik azt a szívességet, hogy éppen mostanában kezdenek random kigyulladni Szegedtől Madridig. Ebbe beleállni érthetetlen még kaposvári mértékkel is.

A mélyütést azonban Viktor vitte be Szitának. A napokban valami szokásos pofázósó keretében bejelentette, hogy Zalaegerszegen négy milliárd forintból építenek egy ultramodern tesztpályát vezető nélküli autók tesztelésére. Így nagyjából 350 mérnöknek adnak munkát. Persze Viktor rizsázását köbgyökkel kell osztani, de mégis döbbenetes a kontraszt. Kaposvárra a józan eszét vesztett Szita odahoz egy korszerűtlen, környezetszennyező, 50 főnyi kvalifikálatlan, betanított munkásra épülő szörnyet, míg a szomszédvár Zalaegerszeg kormányzati beruházásként kap egy modern csudaságot. Ezzel Kaposvár egy másik térségbeli várossal szemben kerül évszázados lemaradásba, hogy továbbra is jelképe legyen a kihagyott lehetőségek városának.

Ha ebből a kaposváriaknak nem lesz elegük, magukra vessenek.