Ez évben is közeleg február 11., amely egyes széljobb és náci körökben különös ünnepségre ad alkalmat. Én már azt sem értem, mit ünnepelnek ezek a kedves emberek azon, hogy a ruszkik egy borzalmas éjszakán és az azt követő napokban lemészároltak kb. 25 ezer embert. Valami történelmibb sikert kellene ünnepelniük a náciknak, mondjuk, hogy bedobták Weisz bácsi boltjának kirakatát egy féltéglával. Az igen! Az dicső tett! De egy kétségbeesett kitörésben résztvevők lemészárlása? Mi ebben az ünnepi alkalom?
Ráadásul mi köze ennek a becsülethez? Nekem inkább az ostobaság, az árulás, a közös tragédia és az egyéni hősiesség jut eszembe a kitörésről. Kezdjük az ostobasággal. Szűklátókörrel megáldott ballib történészeink az egész háborúba való belépést ostobaságnak tartják, de azt hiszem, nincs igazuk. A múlt század harmincas éveinek végére Magyarország - történelmében nem szokatlan módon - két pogány közé került azzal kihívással megfejelve, hogy védhető történelmi határait is elveszítette. A háborúból sajnos nem maradhattunk ki, noha az értelmesebbje akkor is azt kívánta, hogy egye meg a rosseb a nácikat is meg a komcsikat is. Közép-Európára rossz idők jártak, a nálunk sokkal jobb nyugati kapcsolatokkal rendelkező csehek és lengyelek sem tudták megúszni először a német, aztán az orosz érdekszférába kerülést. Nem a háborúba való belépés volt az ostobaság, hanem az onnan időben való nem kilépés.
Úgy 1943-ra kiderült, hogy a fritzek bukták a bulit, ideje lenne kiszállni. És innét jött az ostobaság, amely ránk, magyarokra mindig jellemző volt. A hatalmat kézben tartó elit azt gondolta, hogy lehet egy szájjal fújni hideget és meleget, azaz hatalmon maradhatnak azok, akik belevitték az országot a háborúba, csak szépen ki kell vezetniük onnan. Más országokban ezt az ostoba játékot nem játsszák. Ott van egy elit, amelyik megcsinálja a maga műsorát, aztán ha már nem megy velük a szekér, jön egy másik, akik tök más irányba vihetik az adott országot. Az ilyen elitváltás országonként más technikákkal szokott működni, a lengyel leváltottak kimenekülnek Londonba, a csehek kidobják őket az ablakon, a románok, szerbek lelövik. Szigorú világ, de eredményes. Nálunk, magyaroknál, a hatalomgyakorlás technikája másképp működik. Itt egzisztenciálisan és egyéb hatalmi módszerekkel kialakítják a centrális erőteret, amely leválthatatlan, mert nincs másik garnitúra. Amikor pedig beüt a krach, totálisan leamortizálódik az ország, mert az elit bukása magával rántja az országot is. Ez az ostoba módi mutatkozott meg először 1918-19-ben, aztán 1943-44-ben és 1990-ben.
Amikor látszott, hogy a németek vesztésre állnak, Horthy és a mögötte állók megpróbáltak az angolszászok felé puhatolózni, miképp ugorhatnak ki úgy a háborúból, hogy közben meg tudják tartani hatalmukat. Ez semmire sem volt jó azon kívül, hogy Hitlerben kialakult a megbízhatatlan magyarok képe, akiket jól meg kell szállni. A románok nem buzogtak, őket nem szállták meg. A megszállás után Horthy szépen dekorált bohócként lavírozott. És innét jön az árulás, hogy aztán októberre visszaváltson ostobaságra.
Horthy nemzetárulása emberi szempontból érthető. Lányát és egyik fiát elveszítette, elege lett az egész háborúságból, kizárólag megmaradt családja mentésére koncentrált. Ez a minimálprogram sem volt egyszerű nyakában a németekkel, hátában az oroszokkal. A kiugrást feldolgozó történészeken csodálkozom. Részletesen elemzik mit hibázott el Horthy, mit kellett volna máshogy csinálnia, ám a lényeget nem veszik észre: Horthy alibizett. A román átállás után egy hónappal az oroszok elérték Csonka-Magyarország határát, október közepe felé tulajdonképpen a főváros előterében voltak. Horthy úgy számolt, hogy proklamációja beolvasásával kialakuló zűrzavar kitart addig, míg az oroszok menetből elfoglalják Budapestet, ő aláírja Faragho tábornok által már szignált békeszerződést, addig meg családjával és testőrcsapataival bezárkózik a Várba. Ennyi volt a híres kiugrás mögött, nem több. De még ezt a minimálprogramot is veszélyeztetni tudta a hülye fia, aki azon kívül, hogy az Arizona mulatóban rendszeres műsorszámként tök részegen, fején pezsgősvödörrel vezényelte a zenekarnak az angol himnuszt, soha nem avatkozott politikai ügyekbe. Pont október 15-én gondolta úgy, hogy itt az ideje. Skorzeny köszönte szépen a magyar ostobaság megnyilvánulását, és a szőnyegbe csavart idiótával Veesenmayer könnyedén zsarolhatta meg Horthyt. (Végül némi szerencsével a minimálprogram bejött, a Horthy család túlélte a háborút.) Horthy aztán aláírt egy papírt, csak az nem békeszerződés volt, hanem a lemondása, amelynek birtokában az ősmagyar Szalosján nemzetvezető totálissá fokozhatta a magyar ostobaságot. És ennek az ostobaságnak legjelentősebb manifesztációja Budapest erőd ostroma.
Ha lett volna az ország érdekében gondolkodni és cselekedni képes magyar elit, megcsinálják a román kunsztot. Ekkor az oroszok nagyjából annyi idő alatt érnek át az országon, amennyi tankjaik menetsebessége. A remekül működő centrális erőtérnek hála viszont nem volt váltó elit, csak söpredék. Értelmes ellenállásra nem volt remény, az értelmetlenre viszont volt szándék. Csatatérré vált az ország, százezreket öltek meg, hurcoltak el rabszolgának hadifogolyként vagy malenkij robotnak álcázva, megerőszakolt nők a dicsőséges felszabadítók nyomában. Budapestet erőddé alakították, rommá lőtték.
Ezt ünneplik ezek az idióták, a magyar ostobaság napját. És még ideológiát is gyártanak hozzá: megvédtük Európát! "Mert kérem alássan, ha Magyarországon nem fogják meg az oroszokat hét hónapig, ha Budapest nem áll ellen három hónapig, az oroszok elfoglalják egész Ausztriát, Bajorországot és ki tudja meddig jutnak. Lám, a magyar vitézség - mint oly sokszor a történelemben - ismét feltartotta a keleti hordát. Teccik érteni?" Na, ez az ostobaság csimborasszója. A saját hazánkat feláldozni azért, hogy ezzel megóvjunk másokat, káprázatosan hülye ideológia. Különösen, ha még azt az apróságot is figyelembe vesszük, hogy a mi országunk negyven évig megszállt országként kapta a kommunizmus áldásait, míg Ausztria, és dél-Németország normálisan tudott fejlődni. Mi a vasfüggöny keleti oldaláról nyálcsorgatva leshettük az osztrák életszínvonalat. Az ősök ostobasága miatt harminc éve beszélhetnek velünk magas lóról, tanítva minket az "európai értékekre".
Meg aztán hálás népek ugye? Mi magyarok mikor számíthattunk ezekre? Talán elengedték a kommunizmus alatt felhalmozott adósságunkat a tiszta lappal indulás lehetőségéért elismerve a magyar áldozathozatalt? Előbb csatlakozhattunk az Európai Unióhoz nagyon kedvező feltételekkel? A német autógyárak több fizetést adnak magyar munkavállalóiknak, mint az otthoniaknak ugyanazért a munkáért? Kedves nácijaim, mondjátok már: milyen elismerést, kompenzációt kaptunk mi magyarok a háborús veszteségekért Ausztriától, Németországtól? Semmit? Akkor még hülyék is vagytok, ha minden évben megemlékeztek az akkori ostoba magyar elitről, amelyik semmiért legyilkoltatta saját népét.
A tragédia áldozataira és egyéni hőseire emlékezni kell, mint olyanokra, akiket elárulva odalöktek a történelem mészárszékére. És meg kellene tanulnunk az akkori súlyos helyzetből, hogy az ún. elit bármikor be fog áldozni minket, kisembereket saját nyomorult hatalmáért. Az ostobaság ünnep karlengető ökreiből viszont elegem van.
Utolsó kommentek