Amikor a lányom egyetemre felvételizett, csodálkozva és hitetlenkedve hallgatta, hogy mennyire nem volt egyszerű a Kádár rendszerben egyetemre kerülni. Persze nem mindenkinek volt nehéz. Annak könnyen ment, akinek volt annyi gógyija, hogy a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség iskolai titkáraként megtanuljon ultizni, később pedig társadalmi kapcsolatként erősítse Kádár diktatúráját. Az ilyenekből akár miniszterelnök is lehet, a többiek viszont tudnak tükörbe nézni. Például az, aki  - polgári családból származván - erősen rühellte az orosz szuronyra támaszkodó hazaáruló komcsikat, és ifjúi hévvel ennek időnként hangot is adott. Na, az ilyeneknek az iskolai párttitkár szépen ráírta a felvételi lapjára, hogy: "Továbbtanulását nem javaslom." És hiába a tanárok tiltakozása, az egyébként komcsi iskolaigazgató kérlelése az egyetemi felvételi pillanatnyilag nem volt aktuális. De hát milyen az élet, az első munkahely tele van '56-osokkal. Kész röhej.

Ezek az '56-osok óriási figurák, természetesen az éppen megtűrt kategóriában vegetálnak, és maguk sem ambicionálják a karriert. Ha van is elképzelésük, inkább megtartják maguknak. Mivel teljes foglalkoztatás van, kirúgni nem lehet őket, marad az elfekvő. Titokzatos betegség járja át testüket: reggel mindig remeg a kezük. Ez a betegség csak akkor csitul átmenetileg, ha a munkahelyre jövet benéznek a Marika presszóba. Ezután nem remeg a kezük, de dől belőlük a piaszag. Mert előttük két út van, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan.

A továbbtanulásra nem javasolt viszont ezektől az emberektől többet tanul, mint bármilyen egyetemen, így amikor végre bejut, röhögve vesz minden akadályt. Hála és köszönet az azóta már megboldogult öregfiúknak!

Laci bátyó például minden reggel felolvassa a Népszabadság cikkeit és elmondja, hogy a pártzsargon milyen a valóságot takar. Dől mindenki a röhögéstől. A sorok között való olvasni tudás mindig jól jön az életben, most majd újra lehet gyakorolni Rogán propagandaminiszter ökörségein.

Gábor bá' szerint a komcsik mindig megírják a történeti valóságot, csak tudni kell olvasni belőlük. Kedvence valami párttörténeti kiadvány, amelyből szépen felolvassa, hogy nyírta ki Sztálin elvtárs az egész magyar kommunista pártvezetést. Így harmincöt év távlatából már lehet, hogy nem pontosak az emlékek, de olyasmi rémlik, hogy egy távoli szovjet városka tehenészeti szovhozának kultúrházába hívták az elvtársakat. A heves ideológiai vita eredményeként a százharminc körüli tagból alig húsz távozott a saját lábán. Emiatt kellett kiváltani Rákosit Magyarországról az 1849-es honvédzászlókért. Egyszerűen nem maradt magyarországi kommunista a Szovjetunióban, így a "fasiszta" Horthy rendszer elnyomott kommunistái közül kellett importálni. Ne bántsátok Sztálin elvtársat - emelte fel figyelmeztetően Gábor bá' ujját Torgyán József bonmotját majdnem tíz évvel megelőzve -, mert senki sem irtott ki annyi komcsit mint ő.

És az '50-es évek hatalmi játszmáiról szóló történetek titkos tudással vértezik fel az ifjú vitézlőt. A zseniális Bacsó Péter indexen lévő Tanú című filmjének megnézése, és a megfejtéséhez szükséges kulcsok átadása korszakos élmény, a Rajk-per hatalmi játszmáinak és az emberi hitványságnak görbe tükre. Mert az ötvenes évek az emberi hitványság rendszeréről szóltak, amelytől még azok is féltek, akik létrehozták. Kádár például rábeszéli Rajkot, hogy valljon be mindent a pártért, úgyis kegyelmet kap. Rajk csak az akasztófa alatt jön rá, hogy Kádár átverte, ezért üvölti: "Nem ebben egyeztünk meg, János!" Bár Rajkért sem volt nagy kár, mert a legvéreskezűbb komcsiként emlékeztek rá. Újratemetésén hangzott el állítólag: "Ha ezt most látná a Laci, de belénk lövetne!" Amikor Kádárra kerül a sor, fél a kínzástól, ezért mindent aláír, amit elé tesznek. De így sem ússza meg: körmét letépik, és szájába vizelnek. (Ilyet persze nem szabadott tudni a '80-as évek elején hatalma csúcsán lévő első titkár elvtársról.)

Maga Rákosi is retteg. Nagy sztori, amikor Litván György 1956 márciusában egy nyilvános pártértekezleten lemondásra szólítja fel Rákosit. Mindenki döbbenetére Rákosi elkezd izzadni, remeg, és Litván sem érti, miért nem tartóztatják le őt helyben. Laci bátyó tudja a tutit, hát el is mondja. Igazi helyzetkomikum alakult ki. A teremben ült két szovjet tanácsadónak álcázott NKVD tiszt és Rákosi attól tartott, hogy Litván az ő utasításukra jár el. Nemhogy Litvánt nem merte lefogatni, örült, hogy őt nem tartóztatták le.

És milyen buta tökök voltak a rettegett komcsi vezetők! Mind dolgozni nem akaró lakatossegéd, péklegény, kovácssegéd, a szabó már maga az intellektuel. A szabónak Demény Pál adta a még nevét is. Az illegalitáshoz szükséges hamis papírokat gyártva megkérdezte a szabót, hogy milyen nevet írjon be az igazolványba. Hát a nevemet, hogy Eisenberger Benjámin - válaszolta a szabó. Te hülye - mondta Demény -, ha igazoltatnak, a gatyádat sem tolatják le veled, egyből tudják, hogy zsidó vagy. Megkérdezte hát az udvaron játszó két kisfiút, hogy mi a nevük. Egyiket Péternek, a másikat Gábornak hívták. Így született meg Péter Gábor, a későbbi ÁVO, majd ÁVH rettegett vezetője. (Aki hálából Deményt tartóztatta le először, még a fegyverek sem hallgattak el Budán, Demény már saját elvtársai foglya volt.)

Ez ellen a kisszerű, buta, dologtalan, mindenkit rettegésben tartó, hitvány hazaárulók által vezetett rezsim ellen kelt fel a magyar nép. Az azt követő lehazudás éveiben a még élő és beszélni merő emberek történetein keresztül lehetett megismerni a történelmi tényeket. Ezen tények tudása a '80-as évek elején veszélyt jelentett, manapság alig érdekelnek valakit.

Az '56-osok csak akkor vetették le pajzsként használt cinizmusukat, ha azokról a napokról beszéltek. Ilyenkor bepárásodott szemmel gondoltak arra, hogy az a néhány szabadságban töltött nap mennyire megváltoztatta életüket. Nem tudom, hogy megbánták-e. Ha visszamehettek volna az időben maradnak inkább a seggükön a kényelmesebb életért? Azt hiszem nem. Van az úgy, hogy Luther szavaival: "Itt állok, másként nem tehetek. Isten segítsen meg. Ámen."

kép forrása: 444.hu

A ma emberének keveset mondanak az akkori idők. Az iskolákban lenyomják a kötelező ünnepségeket, amelyet a diákok végigunatkoznak. A politikusokat nem érdekli a dolog, frázisaikat elpuffogtatták az elmúlt huszonhat évben. Mostanában pedig a pénzügyileg nyomuló szovjet elvtársakat orosz barátainkat nem illik sértegetni a "Ruszkik haza!" jelszó felelevenítésével. Október 23-ának ma már csak annyi haszna van, hogy nem kell dolgozni. Tisztelet a hősöknek, akik életük árán is biztosították nekünk a hosszú hétvégét!

Elegem van, de mit tehetek, így múlik el a dicső világ emléke.