Nagyon-nagyon rég előfordult, hogy valamelyik iskolai szünet egy napját nem sikerült nagymamákkal megoldani, ezért kényszerből el kellett töltenem egy-egy napot a zanyu munkahelyén. Kínos volt mindenkinek, én eluntam magam, a zanyu egyszerre próbált meg dolgozni és valahogy kordában tartani, a kollégái pedig hol túláradó lelkesedéssel, hol unalomból kérdezgettek, ha már ott evett a fene. Négy tanulságot azonban levontam ezekből a kínos napokból, és jól-rosszul hasznosítom azóta is.

Az első, hogy minden munkahelyen dolgozik egy Margó, aki valójában élet-halál ura. Egyes szervezetszociológusok, okos tojás jogászok azt hiszik, hogy a vezérigazgató, polgármester, miniszter a legfontosabb személy a szervezetirányítás szempontjából. Kis kezdők! Margó a legfontosabb. Margó általában a személyzetis - oh, pardon! - humánpolitikai vezető, esetleg gazdaságis, és betéve tudja a munkajogi szabályokat, a bérszámfejtés rejtelmeit, továbbá a tb átláthatatlan dzsungelét is uralja. Aki Margóval jóban van - én minden körülmények között -, az akár fél évet is lehet szabadságon, akkor is csak öt napot mutat a hiper-szuper jelenléti nyilvántartás. A közszférában dolgozó pedig már négy év munkaviszony után is megkaphatja a 30 éves jubileumi jutalmat, ha Margó úgy akarja, ellenkező esetben negyven év munkaviszony is kevés. Rendszert válthattunk (állítólag), Margó maradt.

A második tanulság, hogy a munkatársak gyermekei csupa zsenik voltak. "A Bélus/Ági szííínjeles ám!" - ujjongtak a konkurens anyukák, akik szintén kényszerből vitték be gyermekeiket. Az én anyukám sajnos ezt nem tehette, mert rajtam a szép ruhám, lenyalt hajam, illedelmes nézésem ellenére annyira látszott a vásottság, hogy a színjeles duma átlátszó lett volna. Bélus/Ági esetében a valóság és az anyai büszkeségből tódított "szííínjelesség" annyira nem volt ordító, bár a rutintalan Bélus/Ági döbbenten nézte a mamáját, a többség gyakorlott hazudozóként szerényen tűrte megdicsőülését.

A harmadik tanulság, hogy - ezeknek az élményeknek hála - a gimnáziumban mindenkinél gyorsabban fogtam fel Kosztolányi: A kulcs című novelláját. Az otthon megfellebbezhetetlen tekintélyű szülő bizony mennyire kiszolgáltatott a munkahelyén, és a családfenntartás kényszere mennyi kompromisszumot takar. Ezért sem kellett nekem kiplakátolni, hogy tiszteljem a szüleimet.

A negyedik tanulság, hogy én a gyerekeimet be nem viszem a munkahelyemre, és nem is untatok senkit a családi dolgaimmal. Pechemre viszont a kollégák egy jelentős részének vagy gyermekkorában nem kellett a zanyukájuk munkahelyén dekkolnia vagy nem vonták le a tanulságot, én nem tudom, de állandóan a családi képeikkel, videóikkal szórakoztatnak. Persze az sem kizárt, hogy én vagyok egy antiszociális kretén - mely tényre kedves kommentelők sietnek majd rámutatni -, aki nem érdeklődik munkatársai családi helyzete iránt. Hiába, nem érdekelnek. Sőt tolakodásuk zavar. Esetenként azonban roppant szórakoztató, amikor a személyes ügyeivel tolakodó észre sem veszi, hogy a kritikus szeműek előtt a jópofának szánt képek mennyire mást mutatnak mint amit ő láttatni szeretne.

A szingli csajok például előszeretettel mutogatják pasijaikkal közös kirándulós, bulizós képeiket, bizonygatván, hogy kellenek ám ők valakinek, mi több boldogok. Aztán a képen unott csávó, magának boldogságot hazudó nő látszik. De mi közöm nekem ehhez. A frissen férjezett nők az esküvőjükről, nászútjukról készült alig háromezer fotóval képesek támadni, részletesen elmesélve, hogy kinek kijét láthatom a képen, meg hogy mi milyen drága volt. Nem érdekel. Aztán a kisgyerekes anyukák! Jézus Úristen! Aranyos, de számomra tök érdektelen gyerekről tudhatok meg számtalan érdektelen információt a születése körülményeitől kezdve a bilire szoktatáson át az óvodai, iskolai ügyekről. Nem is próbálok érdeklődve kinézni a fejemből. Egyszer az egyik gyesen lévő kolléganő odáig merészkedett, hogy beüzent, mikor sétáltatja a picit a környéken, várja az érdeklődők hódolását. Szerencséjére lusta voltam kimenni. A férfi emancipáció diadalaként megjelentek a "nagyon kispapák", akik ötvözik a kisgyermekes anyukák elfogultságát a férfias technikai felkészültséggel, így gyermekük egyetlen pillanata sem marad dokumentálás nélkül. Csak legyen, aki megnézze ezeket a Warhol Empire filmjéhez hasonlatos hosszúságú és cselekményű alkotásokat. Én kihagyom. Titkárnők szokták elkövetni azt a hibát, hogy párás szemmel mutogatják a boldog családról készült fotót, melyen a harmadik gyerek inkább korábbi főnökére hasonlít, mint a férjként bazsalygó alakra. Szabad ezt nekem észrevennem? Akkor meg minek mutogatja? És így megy ez végestelen végig a munkatársak egy jelentős részénél. Később a már felnőtt lány esküvője - inkluzive a tök érdektelen rokonsággal - az unoka megszületése: az idő soha soha meg nem áll.

De egyesek még tovább mennek és a belső levelezési rendszereknek hála, már csak úgy random küldözgetik családi eseményeik dokumentációit. A tahóbb még rám is telefonál félóra múlva, hogy láttam-e és mit szólok hozzá, és ugye milyen cuki a Barnika/Boróka. A végleg kontrollját veszített meg be akar vonni a lánya/fia valamilyen versenyébe, mint szavazót. Hát nem, rám ne számítson!

Természetesen a rokonság vagy a barátok családi eseményeiben örömmel veszek részt, mert azokhoz van közöm, de a vadidegen emberek önigazolására való reagálási kényszerből elegem van.