Néhány hete nem lehet úgy bekapcsolni a rádiót, elmenni egy plázaparkoló mellett, megnézni egy tudósítást valamelyik fesztiválról, hogy ne a Bulibáró szólna. Ennek a remek, a zenei kultúrát alapjaiban megújító valaminek a műfaji besorolása - zene-e egyáltalán vagy az emberi fejlődés egy még felderítetlen, kevéssé ismert dimenziója - még várat magára. Biztos vagyok benne, hogy annak, akinek sikerül elvégeznie ezt a sziszifuszi tudományos munkát, nem maradhat el jutalma, az azonnali akadémiai tagság garantált.

Aki esetleg nem tudná, miről van szó, íme (de csak saját felelősségre):

(...előre szóltunk.)

A meghatározhatatlannal küszködők egy része a mulatós zene kategóriába sorolja be a Bulibárót örömét fejezve ki, amiért ez a méltatlanul háttérbe szorított műfaj végre kijött a napfényre, és elfoglalja méltó helyét a fősodratú zenei világban. Mások meg szokás szerint fanyalognak, hogy mi a francért kell egész nap hallgatniuk ezt az izét. Azt hiszem nincs igazuk.

Vegyük észre ebben a műben a pozitívumokat! Először is, méltányoljuk, hogy a szegény bodzagyűjtők, csatornafedél-újraallokálók, boltocskázók, végre meg tudták fogalmazni azokat a gondolatokat, amelyek oly régóta nyomták a szívüket a rohadt gádzsók elnyomása alatt.

...az a stílus... és az az elegáncia!

Külön meglepő, hogy e szubkultúra viszi tovább a már elfelejtett legitimista tradíciókat valami elemi erővel vonzódva azokhoz a nemesi hagyományokhoz, melyet az ún. többségi társadalom rég maga mögött hagyott. A mű címében és tartalmában a báróság előre mutató, példaadó jelleggel kerül említésre, az előadó - egyelőre még csak - kisgróf, a szövegben pedig többször is pozitív kontextusban fordul elő a király kifejezés. Igaz, a királyság vonatkozásában az aranytorkú előadóművész kissé csapodár, tavaly még a szintén korszakos - a Bulibáró előképének tekinthető, ám még kifejező erejében kevésbé markáns - No roxa áj című opusban még valami Jolly volt a király, most meg valami Pixa. Rettegek, nehogy kiüssön egy jól fejlett feudális anarchia a két trónkövetelő között, mert az lesz ám a Trónok harca!

Az is örömteli, hogy a szegény bodzagyűjtögetők - midőn arcuk verejtékével megkeresték a mindennapi BMW-re valót - nem ragadnak le a szürke hétköznapokban, hanem van erejük és kedvük dalolni. És e dalokban plasztikusan képesek megfogalmazni a világról vallott gondolataikat, melyek arról szólnak, hogy nekik bejött az élet, valójában ők a császárai. Ha pedig nem vagyunk restek és megnézzük a YouTube-on egy-egy bodzagyűjtő család csemetéjének óvodai ballagási ceremóniáját, még igazat is kell adni a szerzőnek, mert tényleg csak elismeréssel lehet szólni a jól végzett munkáról, mely meghozta gyümölcseit.

De mit ér ez a rongyos élet vidámság nélkül, bulizzunk hát, az angyalát! - üzeni a mi kisgrófunk, akit nem lehet nem szeretni. Bájos, kissé kerekded arc, bizalmat sugárzó szem, cuki az egész gyerek, na. Sőt! Rajos a csávó! A papáját elnézve még nagy jövő áll előtte, van hova fejlődnie, ma még legalább hatvan kiló mínuszban van az öreghez képest.

Egy másik - még zsengének tekinthető - szintén a kirobbanó életörömről szóló számban is megcsodálhatjuk az ösztönös zsenit, midőn Don Periont kér ki a mulatozáshoz. Az ostoba gádzsók inkább Dom Perignonnal próbálkoznának, ha tellene rá, de hát ők nem császárai az életnek.

Persze féltem is a nemzet új pacsirtáját. A múlt század '20-as éveiben tűnt fel a Városligetben Madárfejű Lajcsika, akit pénzért mutogattak amolyan vásári rémként. A mulatni vágyó emberek azért fizettek, hogy a szerencsétlen gyerekfejű torzszülöttet láthassák, borzongjanak rajta, beszólhassanak neki. Mi lesz, ha egyszer a mi kisgrófunk összeszedi a házában szerteszét heverő mind a 34 IQ-ját? A gádzsóknál ez a szint az önállóan öltözködés kategóriája, a kedves szubkultúrához tartozóknál viszont - akiknek bejött az élet - igen magas szám. Így könnyen előfordulhat, hogy az egekig magasztalt művész egy ihletett pillanatban észreveszi, hogy nem vele, hanem rajta nevetnek. A hivatalosnak tekinthető videón nagyon látszik a Pixa nevűn a bohóckodás, míg a pici geróf tök komolyan nyomja.

És akkor mi lesz? Vége a bulibáróságnak? Mivé tud akkor tovább fejlődni a korszakos művész? A szomorúság hercegévé? Sírva fog vigadni a bodzaszedők ikonja. Ha olyan gonoszak lennénk mint azok, akik sztárolják, izgulnánk,  hogy ne roppanjon meg a szárnyaló karrier, és még sokáig nevethessünk a szövegírási, éneklési hiányosságaival napi szinten megküzdő - és rendre alul maradó - vásári zenész rémségen.

Van az egész jelenségben valami mélyen megalázó erre a fiatalemberre nézve, ezért nem belőle - és primitív dalocskáiból - van elegem, hanem azokból, akik érdemtelenül futtatják, miközben kiröhögik/kiröhögtetik.