A halottak napja ősi ünnep, mert az élet-halál misztikuma egyidős az emberiséggel. Külön érdekes ugyanakkor, hogy az életnek nincs ünnepnapja. A halálnak meg van.

Az emberiség történetének talán legrégebbi irodalmi műve, a Gilgames-eposz, az alapmű van vagy 4600 éves, legfrissebb kiadása is 2700 év körül van, melynek fontos része boncolgatja az örök élet kérdését. A civilizáció hajnalán élt embereket éppúgy foglalkoztatta az arasznyi emberi lét, mint a ma igen felvilágosult és modern emberét. És azóta sem tudunk rá választ adni. Gilgames minden isteni segítség ellenére sem tudta elnyerni az örök életet, mert egyszer elaludt, másszor pedig a kígyó csente el az örökléthez vezető füvet. De az örök élet egymagában ráadásul kevés, mint arra egy kb. 2800 éves görög mitológiai történet is rámutat. Éósz, a Hajnal istennője beleszeretett egy Tithónosz nevű földi királyba. Éósz halhatatlanságot kért halandó szerelme számára Zeusztól, de örök ifjúságot elfelejtett kérni mellé. Ezért Tithónosz halhatatlan lett ugyan, de folyamatosan öregedett és zsugorodott, végül már csupán akkora volt, mint egy tücsök. Szóval az örök élet sem elég, ha nem párosul az örök fiatalsággal. A zsidó-keresztény teremtéstörténet az emberi élet korlátos voltát elfogadja, még a Paradicsomban lévő emberpár is halandó, ezért is vonzó számukra a Kísértő örök élet ígérete. A keresztény hitvallás lényeges eleme Jézus feltámadásának példája, mely minden hívőre kiterjed egyszer a Hitvallás szerint: "Várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet." Bár az mondjuk érdekes lesz, ha feltámadáskor a 25 évesen elhunyt apa találkozik a 80 évesen elhunyt fiával: hogy köszönnek egymásnak? Az örök életre való vágy megvalósíthatatlanságára mutat rá a halottak napi ünnepkör. Mert lehetett valaki életében nagyszerű, hatalmas, gazdag, fizikai léte itt e Földön akkor is korlátozott.

Az ostoba tömegkommunikáció ostoba kliséi szerint ilyenkor szeretteinkre emlékezünk. A fenét. Magunkra emlékezünk. A mi rövid életünk hajnalára, mikor még csillogó szemmel hallgattuk a nagymama meséit, a nagypapa élettörténeteit, és amely idő már nekünk sem jön vissza. Aztán azt gondoljuk, hogy egyszer - ha jól csináljuk - majd magára gondolva valaki a mi meséinket és történeteinket meséli tovább. Néhány generáció tehát a halhatatlanság.

Mint az alábbi történet szereplőinek. Régi pécsi jogászoktól hallottam ezt az anekdotát, és kedvencemmé vált. Az egyetem egyik korábbi nagy tekintélyű professzorát, Óriás Nándort ünnepelték 90. születésnapja alkalmából. Tanítványa, az akkor már szintén elismert Benedek Ferenc tartotta a laudációt, melynek végén azzal vágta ki a rezet, hogy: - Isten éltessen, Professzor Úr, száz éves korodig! - No, no Fricikém! - emelte fel intőleg mutatóujját Óriás Nándor. - Ne korlátozd te a Jóisten kegyelmét! És igaza lett: 106 éves korában hunyt el. Életünk hossza tehát a Jóisten kegyelmére van bízva, de az azért valahol szomorú, hogy még az Ő kegyelme sem korlátlan.

Addig viszont van ez az élet nevű időszak, amit tisztességesen kell leélni. Na, ez a nehéz. A ma tisztességtelenjeinek szeme előtt lebegjen a régebbi korok tisztességtelenjeinek tanulsága: A koporsón nincsen zseb. Vagy, ahogy Janus Pannonius megfogalmazta: "Együtt lett prédád élet s hírnév, te sötét nap. Kincset mért gyűjtünk, ó, mi szegények? Ezért?"

Szóval nekem elegem van a halálból, de a fene egye meg, azaz évezredes tapasztalat, hogy neki nem lesz elege belőlem.