Lassan kiegészülnek a vakáció szó betűi, vége a sulinak. A lánglelkű irodalomtanárok a búcsúzkodás örömébe csak belecsepegtetik a nyári kötelező olvasmányok ürömét. Komoly, nagy és főképp terjedelmes művek várják, hogy felfedezze őket az ifjúság. Az ifjúság viszont egyáltalán nem várja e felfedezést, duzzog, hőzöng, mert minek, meg kit érdekelnek rég meghalt emberek avítt - e szó helyett csúnyábbat használnak: h-val kezdődik, ülyeségei-vel végződik - ömlengései stb.

Kétlelkű vagyok a kérdésben mint Zágon István művében az anya meg a szülő. A szülő szerint Ildikó néninek van igaza, a műveltség megszerzéséhez igenis szükség van a kötelező olvasmányok ismeretére. Közös kultúránk karbantartásához a jövő generációjának is tudnia kell az összetartozás minimális elemeit, különben miről fog beszélgetni Londonban két magyar árufeltöltő vagy pizzafutár. Így legalább tudni fogják, miért harcolt Dobó István, milyen a Kis-Balaton vihar előtt, Edmund magyarul Jenőt jelent-e vagy Ödönt. De talán ennél is fontosabb, hogy az olvasással kialakul a saját fantáziavilág, nem a készen kapott képeket kell bevésni, bármilyen szépek is legyenek azok, mint az Avatar Pandora bolygójának flórája és faunája. A legfontosabb érv azonban az olvasás mellett a szövegértés elsajátítása. Például ha a devizahiteles sorstársak megtanultak volna szöveget értelmezve olvasni, akár megérthették volna azt is, mit írnak alá. És talán a reményárus politikusainknak sem dőlne be annyi ember, ha a -hat, -het végződésű mondataikat nem megvalósult tényként kezelnék.

Az "anyai én" viszont megértő. Nehezen, de el tudom magyarázni a kölkeknek, hogy amikor a zseniális Stendhal, Balzac, Verne, Tolsztoj, Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Fekete István megírták regényeiket, a televíziózás sajnos még gyermekcipőben járt, az internetes lefedettség pedig egészen minimális volt a Föld nevű bolygón, (Fekete idős korában már volt tévé), így az embereknek az olvasás volt az egyik szórakozási forma. A gyertyák, petróleumlámpák, később gyenge villanyfény mellett olvasva saját fantáziájuk segítségével eljutottak messzi tájakra, régi korokba vagy éppen a jövőbe. Ráadásul ráértek, mert a fent említett kütyük hiánya miatt volt bőven idejük. Ezen okokból kifolyólag aztán Jókai a kor tudása alapján szolid hetven oldalon mesélheti el, hogy alakult ki a kőszén. A mai kor emberét viszont ez a terjedelem elborzasztja, mert valamelyik természetfilm csatornán ezt a folyamatot számítógépes grafikával tíz perc alatt összefoglalják.

A viktoriánus kornak megfelelő, romantikus szerelem ábrázolás röpke kétszáz oldalban a szexuális forradalom vívmányai után pedig egyszerűen nevetséges, és a mai leányok nem is értik a vergődést. (A férfiak már akkor sem értették.) A vicc szerint egy buliban azt mondja egy lány a fiúnak: Gyere menjünk dugni! Mire a srác: Hozzád vagy hozzám? A csaj válasza: Ha már az elején problémázol, hagyjuk az egészet. Ezek után melyik leányzó érti meg ma Tatjána levelének felütését: "Én írok levelet magának - Kell több? Nem mond ez eleget? Méltán tarthatja hát jogának, Hogy most megvessen engemet”. Pedig az alaphelyzet ugyanaz: a nő felajánlkozása. Ez utóbbi gyönyörű, sejtető, az előbbi sekélyes, lényegre törő. De mai világunk "twitter-generációja" már nehézkesnek, körülményesnek tartja szegény Tatjánát, ezért el sem olvassa.

A kötelező olvasmányok ellen van még egy érv, melyet az oktatáspolitikusok, tanárok nem szoktak figyelembe venni. Amikor a lányaim kapták a kötelezőket, rimánkodtam a tanerőnek, hogy ne adjon fel fiús könyveket lányoknak. A kötelező olvasmányok ugyanis abban a korban íródtak, amikor az oktatási rendszer fiúkra volt kitalálva. Férfiak írtak hát könyveket fiúknak, átadva a korábbi generáció eszméit, élettapasztalatait, tanulságait. Ezek a könyvek ezért csatákról, vadászatokról, történelmi eseményekről szólnak, amelyek a leányokat nem igazán hozzák lázba. Egyik lányom még mindig lóg nekem a Tüskevár végének negyven oldalával, pedig már legalább 7-8 éve nekifutott elolvasásának. De hiába volt az óvatos szülői kérés, a tanrend nem engedett differenciálást. Pedig kellene, mert az olvasáshoz való hozzáállás a gyerekeknél nagyon egyedi. Egy baráti házaspár 12 év körüli ikergyermekei közül az egyik imád olvasni - most éppen Bán Mór Hunyadi könyveit falja -, a másikat semmivel sem lehet olvasásra ösztökélni.

Az olvasásra való rászoktatás fontos lenne, de a kötelezés inkább dacot, elutasítást vált ki a nebulókból. Ha pedig a nyári szünet alatt a szülő is keménykedik a tanárnak való megfelelési kényszer miatt, azzal csak az érhető el, hogy a gyerek megutálja az olvasást, és inkább a számítógéphez menekül.

Fel van adva tehát a lecke a szülőknek is, én ezért megpróbálok majd ravaszkodni, de még fogalmam sincs mit találok ki és ebből a tanácstalanságból elegem van.

Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:

Elegem van az apás szülésből
Elegem van a Stüszi vadászból
Elegem van a kövér emberekből