Egy negyvenes, ám jó súlyban lévő apuka vonta magára a játszótéren napozók figyelmét azzal, hogy tíz év körüli fiának próbálta megmutatni, miképp kell átkapaszkodva végig kommandózni az egyik játékon. Kínos volt az eredmény, az apuka 2-3 másodpercig bírt lógni a szeren, a kisfiú, viszont ahogy ráérzett a dologra, simán végigment, sőt egy nyolcéves forma kislány is. Ezután csodálkoztam rá a játszótér felnőtt közönségére. A húszas éveik végén, harmincas éveik elején járó anyukákra, akiknek jelentős mennyiségű háj buggyant ki a nadrágoldalán, apukákra, akik komoly pocakot toltak maguk előtt. Talán az emberiség történetében sohasem foglalkozott ennyi életmód magazin, tévé műsor az egészséges életmód fontosságával, de a tapasztalat szerint az átlagember szintjén csekély eredménnyel. Mi lehet ennek az eredménytelenségnek az oka?
Először is valami mélylélektani okból zabál a magyar ember. Nyugati vagy skandináv embertársaink étkezéshez való viszonya meglehetősen visszafogott, ők praktikus oldalról közelítenek, azért esznek mert kell. De semmi faxni, annyit esznek meg amennyi szükséges - a határátkelés napi gondjaival szembe néző honfitársaim esetleg cáfolnak - még a vendégnek is kiporciózzák az adagot, repetázni udvariatlanság. Több mint húsz éve a British Airways egyik esti járatán próbáltam a negyedtenyérnyi zsemléből még egyet kérni, a sztyuvi furcsán nézett rám, végül kerített egyet, de a személyzetből valaki nem vacsorált. Az amerikaiak gyorsan, sok kalóriát szeretnek elfogyasztani, ezért az átlag amerikai úgy néz ki mint egy szabadnapos rinocérosz. Mi magyarok elsősorban a gazdagságunkat igyekszünk fitogtatni az étkezésünkkel, másodsorban pedig kuruckodásból eszünk, tízegynéhány millió Kis János akarja kienni a világ Sarudiját a vagyonából.
Nem tudom úgy meglátogatni vidéki véreimet, barátaimat, hogy abból ne kerekedne egy kisebb lakodalom. Először érkezik egy lavór leves, aztán egy vödör pörkölt, pár tucat rántott hús szelet, végén pedig egy tepsi sütemény, mintha a "Veri az ördög a feleségét" című film elevenedne meg. Visszautasítani persze nem lehet, szerencsére hazafelé van egy benzinkút, ahol nemcsak a kocsi tankját töltöm tele. Ha bátortalanul megkérdem minek ez a felhajtás, a válasz valami ködös csak, így szoktuk meg stb. - azt hiszem, maguk sem tudják. A hétköznapok szintjén sem más a helyzet. Kedves barátaim családilag egy hónap alatt kb. húsz kilót dobtak le a kocsicsere következtében. Megszokták ugyanis, hogy munkából hazafelé valamelyik élelmiszer moslék diszkontban telepakolják autójuk csomagtartóját, és ha már megvették, akkor el is kell fogyasztani ugyebár. Amikor viszont a régi kocsit eladták, és az új még nem jött meg, kénytelenek voltak a lakástól 400 méterre lévő boltban vásárolni. Panaszkodtak is a cipekedésre, ráadásul annyit vásároltak amennyi szükséges volt. Így sikerült a nagy mutatvány: fogyott a família. Ez a kedvező tendencia hamar megfordult az új autó megérkezésével, azóta nemcsak a korábban leadott kilókat szerezték vissza rövid harcban, hanem még 5-8 kilót is sikerült felkapniuk, hiszen a csomagtartó is nagyobb.
A mennyiség mellett a minőséggel is van némi gond. A mélyhűtött, ételnek látszó tárgyak, a saját márkás - szőlőcukorral és E-kkel dúsított - húsipari termékek helyett akár minőségi ételt is ehetne a nép, de nem, inkább vesz 30 deka minek nevezzeleket mint tíz deka minőségit.
A mozgás hiánya széles néprétegeknél feltűnő. Kedvenceim azok a hölgyek, akik perceket is képesek várni a munkahelyi liftre ahelyett, hogy egy-két emeletet menjenek - lefelé. Pedig azzal is el lehet égetni némi kalóriát, ha 4-5 emeletet lépcsőzünk. S bár gyalogolni jó, alig vannak, akik 1-2 villamos- vagy buszmegállónyi távolságot lesétálnának, inkább várnak és nyomorognak a tömegközlekedés szardíniái között. Pótcselekvésként odáig sokan eljutnak, hogy megvegyék valamelyik fitnessguru könyvét, DVD-jét, noha elég lenne a mindennapokban használni például a lábukat.
Mindennek az alját a fogyasztószerek jelentik, melyet a dög lusta népség szokott használni. Talán emlékeznek még a '90-es évek kitörő népszerűségű fogyi tablettájára. Egyik drága kolléganő - évei számát tekintve az ötvenen, súlyára nézve a százon túl - békés ebédje után elfogyasztotta a napi kötelező 3 darab francia krémesét, majd a fiatal gyakornok hölgyet megkérte, hozza oda neki fogyi tablettáját egy pohár vízzel. A fogyasztószereken élőket ez a mentalitás vezeti a mai napig, zabálhassanak kedvükre, ne kelljen semmit sem csinálniuk a hőn áhított fogyásért, de eredmény azért legyen. Aztán ha mégsem sikerül a fogyás, természetesen a szer a hibás, és már nyergelnek át a másik csodaszerre. Hiába: az emberi ostobaság a legjobb üzlet.
És persze a kifogások, hogy akkor épp most miért nem teszünk semmit: majd a nyárra, nem dobunk ki ételt, nekem már mindegy, életkorral jár stb.
Politikusaink vegyes képet mutatnak a túlsúly terén. Nemcsak Magyarország, a Fidesz, de a kilók vonatkozásában Orbán Viktor is jobban teljesít, pedig a pocakos miniszterelnök a halálom. Mesterházy Attila fiatalember létére hízásra hajlamos, lép kettőt és már csatakban folyik róla a verejték. Áder János, Vona Gábor és Bajnai Gordon viszont fess férfiemberek, jól tartják magukat. Gyurcsány Ferencnek – mióta nem nyomja saját kormányzóképtelensége a vállát mindannyiunk szerencséjére – kikerekedett az orcája mint a kölyök gólyának. Schiffer Andrásnak inkább fel kellene szednie néhány kilót, mert a kákabélű politikus a választók számára nem komoly ember.
Lehet, hogy a mai játszótér "hájbájai", "tonna madonnái" és "pocak tónijai" éppen egy régi játszótéren választották maguknak életprogramot: "Kicsi vagyok én, majd megnövök én, mint a tüdő a fazékból kidagadok én.", melyet sikeresen megvalósítottak. De a dagadás olyan jól sikerült, hogy talán saját maguknak is elegük van az elért eredményből.
Más dolgokból is elegünk van! És neked, Kedves Olvasónk? Szíves figyelmedbe ajánljuk a következő bejegyzéseinket:
Elegem van a Darwindíj-várományosokból
Elegem van a McDonald's-ból
Elegem van a régi ismerősökből
Az utolsó 100 komment: