A döbbent hidegsége fogta körül szívemet, mikor a kárörvendő média gúnyosan világgá kürtölte, hogy tíz év magas színvonalú működés után megszűnik a Kívánságkosár című műsor. Pedig a Kívánságkosár hungarikum. (Na, ennyit a hungarikumok védelméről.) Ha lesz a médiatörténelemnek aranyoldala, ez a műsor feltétlen odakívánkozik. Tíz évig soha sehol sem volt képes képernyőn maradni ennyire semmitmondó, unalmas produkció.

 Mert miből is áll a Kívánságkosár? Leginkább kívánságok teljesítéséből. És mikor kívánunk valamit a hozzánk közel állóknak? Születésnap, névnap, házassági évforduló alkalmából. És mit kívánunk? Egészséget, Isten áldását, hosszú életet, minden elképzelhető szépet és jót. És kik kívánják ezeket? Általában javakorabeli emberek. Kiknek kívánják? Másik javakorabeli embereknek, esetleg gyerekeiknek, kisunokáiknak. Ebből a szituációból aztán létre is jön egy végtelenül unalmas műsor. Mert nagyjából pár száz magyarnóta, operett, táncdal a témába vágó kínálat kb. 60-70 előadóval. Mindezt a hét minden munkanapján. Csoda, hogy mindenki elunta?

Kezdjük a műsorvezetőkkel! Szegény Asbóth József annyira unalmas, hogy parodizálni sem lehetett. Az embernek az az érzése, hogy a szép orgánumú Unalmas Jóska valami cyborg, aki egyforma arckifejezéssel, okosan nézve, megértően a kamerába bámulva olvasta fel az egyforma kívánságokat. A műsor feszültségeinek oldására kitalált Asbóth-riportokat a sok kiváló unalmas emberrel a körzeti orvos szokta felírni álmatlanság ellen, mert meglehetősen nagy hatásfokkal alkalmazható mellékhatás nélkül. A műsorvezető hölgyek esetében nagyobb a fluktuáció, sokszor látszott rajtuk, hogy alig bírják röhögés nélkül a sok kívánót.

Mert hát a kívánók voltak ennek a műsornak a legszórakoztatóbb elemei. Amikor Demencia néni vagy Kretén bácsi belekezdett, az valami elemi röhögéssel járt az értő nézők körében. Lelőhetetlenül nyomták saját kis senkit sem érdeklő életük részleteit küldve a soron következő dalt a rokonság, a falu, az utca, a kórház azon szerencsétlenjeinek, akik hosszabb vagy rövidebb ideig kapcsolatba kerültek velük. A műsorvezetők ilyenkor először néznek biztatóan, kedvesen, majd bambán, aztán egy-egy levegővételnél próbálnak közbevágni, végül lekeverik a lendületbe jött ingyenes frekvenciahasználót. A kívánók arisztokráciája rutinosan papírról olvassa fel a kívánságlistát valóságos esszébe foglalva vágyait. Kár tehát, hogy a jövőben nem láthatjuk/hallhatjuk ezt a sok szórakoztató, kedves imbecillist, mert végülis nem ártottak senkinek. Hiányozni fognak a szociológusoknak is, akik közül sokan bazíroztak a nagydoktorira ebből az önkéntesen kutatható emberanyagból.

A kért művek előadóit is magával ragadta a fékezhetetlen unalom. Az utóbbi időben az volt a módi, hogy egy-egy gyakran kért dalt a stúdióban énekelt fel egy pacsirta. Aki nem tudván fékezni unalmát, szépen tátogott a pléhbekkre, aztán elfáradván az egyhangúságtól, élénken elvánszorgott a pénztárhoz. Kedvencem egy Tamás Gábor nevű Svédországban élő vendéglátós, akinek édes-bús hangjára hetente többször is el lehetett látogatni a Hargitára.

Itt van tehát egy érdektelenségével szórakoztató, ám senkit sem zavaró műsor, melyet az MTVA megszüntet. Ebből is látszik, hogy ez az ország menthetetlen, és csak Ibizán élhető túl valahogy, miként Habony "Koko" Árpád szép példája mutatja. Mert ha lenne tehetség ezekben a bérfideszesekben, akkor a jól bevezetett márkanév alatt megújították volna az adást valóságos showt hozva ki belőle.

Az Uncsi Józsit át kellett volna képezni valami coach segítségével. A sikeresen elvégzett tanfolyam után a mi Jóskánk így köszönthette volna a telefonálót: Mi újság vén szatyor? Vagy: A temető üres, maga meg csak telefonálgat? Esetleg a kormánypropaganda érdekében: Látja, milyen jó dolga van? Orbán Viktor teljesíti kívánságát! Megvédjük a nyugdíjasok álmát! Bényi Ildikónak sem kellene visszafognia magát, keményen röhöghetne a kamerába, ha Kretén bácsi belemelegszik a lamentálásba.

De a legforradalmibb változás a kívánságokban rejlene. A Kívánságkosár teljesítene rossz kívánságokat is. Iszonyat népszerűség-növekedést érnének el, ha például Demencia néni beleordíthatná az éterbe, hogy: Dögöljön meg a Böske, az a mocskos kurva, aki hatvan éve elszerette tőlem a Palkót. És mindenki, aki ott volt az esküvőjükön, név szerint. És következne a felsorolás, ilyen apróbb kitérőkkel: Ja, az már megdöglött! Ennek is lerágta a rák a máját! Ótvar néni pedig a szocotthon személyzetére kérné Isten átkát, mert kevesebb tejbegrízt kapott reggelire, mint az rohadt, szemét szobatársa, akinek lánya az önkormányzatnál dolgozik. Kretén bácsi a szomszédjának kívánna hosszú, méltósággal viselt betegséget, amiért mindig bömbölteti a magnóját. Hörcsög apó a postásnak küldene egy falka kiéheztetett kutyát, mert egy nappal később hozta a nyugdíjat. A távlatok beláthatatlanok, lássák be. A koncepcióváltással talán Asbóth urat is ki lehetne billenteni szürke hétköznapjaiból, lelkesen teljesítené a megújult kívánságokat.

Hiába azonban a produkció megújításának fent vázolt lehetősége, az MTVA inkább meghunyászkodva, opportunus módon, ötlettelenül megszünteti. És nekünk magyaroknak ne legyen ebből elegünk?