Lakásunk ugyan erősen kezd hasonlítani az Égig érő fű című film Berta nénijének kuckójára, de hát nincs az a zsúfolt hajlék, amelybe még egy fésülködőszekrényke ne férne el. Ebből az alkalomból a Jysk nevű bolthálózatot tiszteltük meg vásárlási szándékunkkal. Minden rendben lévőnek tűnt, a pénztártól pár méterre ott ácsorgott az álmok fésülködőszekrénye. Közöltük is pénztárossal és az árukiadóval, hogy akkor vinnénk ezt az összeszerelt darabot. Mindketten nagyon segítőkészek voltak, és rá is álltak az alkura. Hanem ekkor előkerült a boltvezető. Ebbéli tisztségét onnan lehetett tudni, hogy ostoba arccal áldotta meg a Teremtő, melyet jól egészített ki folyamatos tikkelése, és az addig kedves alkalmazottak láthatóan tartottak tőle. A jó üzleti érzékkel megáldott helyi Wall Street farkasa keményen közölte, hogy az összeszerelt szekrényecske marad, csak lapra szereltet vehetünk. Alázatos kérelemmel fordultunk a nagyemberhez, hogy hát mink mégis inkább vinnénk a készet, még az autóba is be tudjuk paszírozni. A Jysk ezen egységének kisegítő iskolát végzett vezetője hajthatatlan volt. Jó szokásunk szerint nem vitatkoztunk, kinevettünk, és tovább álltunk. Átautóztunk a Jysk egy másik boltjába, ahol megkaptuk összeszerelve a szekrényt az ottani kedves pénztárostól és árukiadótól. (Ezért nincs elegem a Jyskből.) Hanem a jelenségen el lehet gondolkodni. Hogy jutottunk idáig, véreim?

Régen minden jobb volt. A dédpapa és nagypapa korában az ember nagyjából háromféleképpen juthatott bútorhoz. Először is örökölte. Abban az időben még tölgyfából, diófából esetleg bükkből készültek a bútorok, amelyek vígan kiszolgáltak 3-4 generációt. Aztán lehetett venni is. De nem ám bútorboltban! Hol volt az még! Általában szomorú eseményekhez kötődött a bútorvétel. Akinek bebukott az üzlete vagy nem volt jó a lapjárása, annak dobra verték a bútorait, és ott lehetett venni ezt-azt. A dédpapával ilyesmi előfordult néhányszor, de amikor megint bejött a seft vagy a kártyaszerencse fordult, mindig visszavásárolta az elárverezett motyót a dédmama örömére. Ritkaságszámba ment a harmadik lehetőség, a csináltatás. Ilyenkor jött az asztalos, megbeszélték, hogy mi kellene, méricskélt és pár hónap múlva leszállította.

Az apák idején már más volt a rend. A tanácsi, szövetkezeti lakás átvétele után elballagott az ifjú pár egy szocialista bútorgyár bemutatótermébe, ahol kiválasztották a megfelelő szekrényeket, ágyakat és a fészekrakáshoz szükséges egyéb darabokat. A kor bútorslágereként lehetett virítani a dohányzóasztallal, amely egész nappalik hangulatát meghatározta akárcsak a távoli tájakat ábrázoló tapéta poszter. Persze az atyák előnyben voltak a nagypapákhoz képest, mert a bútorok egy részét már a mindenre gondoló állami vállalat beépítette. Ezek a bútorok viszont sajnos már csak fenyőből vagy farostlemezből készültek, kevésbé voltak tartósak. A kiszállításukat szintén megoldotta a bútorgyár, tíz-tizenöt forintért még fel is vitték az emeletre a kiszállítók. Igaz, itt-ott leverték a falat a szocialista munka hősei, de hát még csak épült a szocializmus, nem volt minden tökéletes. Ha valaki reklamált, tudatták vele, hogy a kommunizmusban majd nem verik le a falat a dolgozók. Ezt a magyarázatot el is fogadták a fiatal elvtársak, hiszen ott volt az imádott bútor.

Aztán mi magyarok kivettük az első téglát a Berlini falból, eljöve a kapitalizmus és a szabadság, meg csatlakoztunk Európához.  Ennek a nagyszerű folyamatnak a hétköznapi terméke lett a darabokban vásárolható bútor is, amely talán a hülye svédek egyik zászlóshajójához, az IKEÁ-hoz köthető. Az IKEA elég megosztó cég, egyesek el vannak bájolva a skandináv laza egyszerűségtől, mások szerint túlhájpolt drága szar az egész. Ebben nehéz igazságot tenni, ezért inkább csak rögzítsük a tényt: velük kezdődött, kapott lendületet a bútorlegózás. Az IKEA üzleti modelljét követték aztán a többiek is, bár a '90-es évek végéig még párhuzamosan előfordultak kész bútort gyártók. A 2000-es évekre viszont nagyjából kihaltak, ma nem is tudom lehet-e készen bútort venni, mindenhol a lapra szerelt változat megy.

Ezt az összeszerelősdit kezdetben azzal adták el, hogy így olcsóbb. Ez az állítás talán a beetetés idején volt igaz utoljára, ma elég drágák ezek a gyenge minőségű fából készült vacakok ahhoz képest, hogy még a vásárlónak kell összeraknia. A kampány második nagy állítása az volt, hogy milyen férfi az, aki nem tud összedobni egy ágyat az előre gyártott tervrajz alapján? A társadalom elkezdte sajátos modern férfibeavatási rítusnak tekinteni a házilagos bútorgyártást. Szegény ifjú férjek, kispapák a bútorszerelés eredményével vizsgáztak feleségük előtt. Igen ám, csak hogy míg Afrikában felkészítik a gyerekeket a férfipróbára, nálunk random kell helytállni az új helyzetben. Tapasztalatból tudom, hogy a mai férfipopuláció a kézügyesség tekintetében két csoportra osztható. Az egyik már franciakulccsal a szájában jön a világra és az oviban is flex a jele, a másik csoportba azok tartoznak, akik a villanykörtét is csak úgy tudják becsavarni, ha forgatják alattuk a hokedlit. És az utóbbi csoportba tartozók vannak többen. Ezeknek kész megaláztatás a bútorvásárlás.

A "sikeres" szerelés eredményei

Az IKEA addig érdekelt a dologban, míg kifizeti a naiv vásárló az árat, onnantól elpárolog a lazaság. Már a kiadás is macerás, figyelni kell arra, hogy megkapunk-e mindent, szóval rettenet. A kétbalkezesek számára a kibontással kezdődik a horror. Aki fel volt mentve technikából már előre gondoskodik egy flexes rokonról, barátról, hogy aztán a meló alatt végighallgathassa a balfékségére tett megjegyzéseket. Igazán hülye flexes apósok szokták elkövetni azt a bakit, hogy beszólásaikkal bizonygatják lányuk előtt vejük topaságát. Szegény marhák annyira túltolják a bringát, hogy a feleség azon van, minél előbb felavathassa a frissen készült ágyat, szekrényt kiengesztelve az ő megbántott férjecskéjét. És ne feledjük a Fülig Jimmy sapkáján díszelgő felirat bölcsességét: "Mindnyájunkat érhet baleset!" Láttam én már flexest is átkozódva, dühöngve megbukni a férfipróbán, mert a művelet utolsó fázisában kiderült, hogy pár alkatrész/csavar hiányzik.

Ez a lapra szerelten árusított bútor divat kifejezetten hülyének nézi a vásárlókat, akiket rákényszerítenek arra, hogy pénzükért még az idejüket is fecséreljék az általában igen gyenge minőségű berendezési tárgyak buherálásával. Változás csak akkor kényszeríthető ki, ha sokunknak lesz elege ebből az átverésből.