Nos, hát igen, amikor éppen nem a dicsőséges, irigyelt Plakát Magyarország vagyunk, akkor Pletykaországgá válunk. Csak Valóság Magyarország nem lehetünk soha. Ez az igazi turáni átok. A napokban két pletyka borzolta Pletykaország békés polgárainak kedélyét. Az egyik a Kiss Lászlóról szóló pletyka, a másik egy ismeretlen polgármester - színpadra állított - magánéleti drámájáról szóló pletyka. Egyiknek sincs valóságalapja, mindegyik pletyka természetesen.

A Kiss úrról szóló pletyka valami potom csoportosan elkövetett nemi erőszakról szólt. Ennek a pletykának a valóságtartalmáról kár vitatkozni, bíróság döntött róla. Az persze lehet kérdés, hogy egy 55 évvel ezelőtt elkövetett bűnt egy azóta tisztán leélt élet képes-e helyrehozni. Szerintem igen. Mózes embert ölt, hogy később hirdesse a "Ne ölj!" parancsát. Jean Valjean - jó, persze irodalmi alakról van szó - nemes lelkű emberként küzdött múltjának árnyával. Miért ne fogadhatnánk el Kiss Lászlótól is, hogy tettéért megkapta büntetését, amely után tehetségét kibontakoztatva sikeres, erkölcsös emberként élte le életét? Ha így lenne, nemcsak embertársai megértésére számíthatna, de - kora miatt - a nem oly távoli isteni kegyelemre is. Ám a Kiss-féle nyilatkozatokból, szánalmas védői írásaiból, állásfoglalásaiból az tűnik ki, hogy Kiss László csak egy pletyka áldozata. Sajnos. Hát, így van ez feleim! Kiss László nem kért bocsánatot, hazudott, aztán mikor tarthatatlan lett a helyzet, lemondott. Egyiket sem kellett volna. El kellene mondania az igazat - kitérve az esetleges megzsarolására, mefisztói alkujára is -, és kérnie az emberek bocsánatát. Megkapná. De hogy lehet megbocsátani egy pletyka áldozatának? Hiszen így ő is áldozat. Végül kiderül, hogy őt erőszakolták meg? Kenjük hát a kennivalót, csak a valóság ki ne derüljön, mert "Magyarország a rokonság és a panamák lápvilága. Ez egy olyan furcsa ingovány, hogy aki ebbe beleplántálódik, vagy akklimatizálódik, vagy elpusztul." És Kiss László akklimatizálódott. Nincs katarzis.

Nincs, mert Kiss László és a védelmében megszólalók elveszik tőlünk. Például a bérfideszesek gyöngye, a magyar közélet egyik legkártékonyabb alakja, Viktor újsütetű kedvence, Gyárfás Tamás. Gyárfás úr szerint senkinek sincs erkölcsi alapja elítélni Kiss Lászlót. És a senkik - köztük Gyárfás - nem is ítélték el. (Na, ezek után nem állok meg a Margit utcai lámpánál, még pirosnál sem.) A magyar emberektől viszont kéretik nem elvitatni az elítélés és a megbocsátás jogát.  Az is vicces, ahogy összenő, ami összetartozik. Aczél-Acsádi és az ötös számú Bayer együtt védik a védhetetlen Kisst. Csak Acsádi a "Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?"- elv alapján mereng azokon az időkön, amikor még tudott kefélni, Bayer meg a nemzeti (úszó)nagylétünk elveszítésétől való félelmétől vezérelve. (Nem gondoltam volna, hogy egyszer idejutok, de respect a Népszabinak amiért kirúgta Acsádit.)

A másik pletyka egy vidéki polgármesterről szól, akit felesége elhagyott egy úszónővel kialakult leszbikus kapcsolat miatt. A pletykából Pintér Béla írt és rendezett színdarabot. A szájtáti plebs miatt persze a csillárra is eladták a jegyeket. A láthatóan megfélemlített rendező pedig azóta sem győz mosakodni, hogy ez csak egy pletyka, amelyet ő nem is hallott korábban, véletlen az egész. Pletyka. A fenét, körülbelül két éve megtörtént szomorújáték, amelyet sokan tudtak eddig is, Pesten éppúgy, mint abban a bizonyos vidéki városban. Az érintett teljesen megzuhant, hiszen kudarcot vallott mint férfi, férj és apa. Gyakorlatilag teljes csőd az élete. Politikusként is megváltozott, sajnos nem előnyére, egyre több zagyva hülyeséget hord össze. Mert itt is elmaradt a katarzis. Mi történt volna, ha kiáll a nyilvánosság elé és elmondja emberi tragédiáját? A söpredék természetesen kinevette volna - ezt most is megteszi -, a jó érzésű emberek szemében viszont nagyot nőne. Nehéz dolog politikusnak lenni, sokszor rámegy a család. Ennél már csak az emberi psziché bonyolultabb. Ki tudja, kiben mi lakozik, milyen hatásokra lesz egy többgyermekes családanyából a saját neme iránti vonzalmat felfedező nő? És ki akarja hajigálni azt a bizonyos követ? Én nem. Amíg azonban az egész egy pletyka, addig nincs lehetőség az együttérzésre, a közösség támogatására. Addig egyedül kell megbirkózni a vélt szégyennel, miközben a szembejövők szemét kell fürkészni: "Tudják-e? Ránk mosolyognak vagy kiröhögnek?"

Ilyen ez a Pletykaország. Fél. Nem néz szembe magával, retteg levonni az egyéni és a közösségi tanulságokat, mert ahhoz emberiesség is kellene, az meg kevés. Szinte könyörög a klaviatúrám, hogy indítsak el további pletykákat közéletünk remekbe szabott alakjairól. Minek? Pletykaországból elegem van, Valóság Magyarországra meg nincs igény.